látogató számláló

Kritika: Dunkirk

A remény rabjai.

Kifejezetten nagy rajongója vagyok Christopher Nolannek, viszont amikor megtudtam, hogy legújabb projektje egy második világháborús történet lesz, kicsit húztam a számat, mondván Nolan most nem egy közönségkedvenc filmet akar készíteni, hanem szimplán az Oscar-díjra pályázik. Persze a kettő nem zárja ki egymást, de az utóbbi években - legalábbis szerintem - az Oscar-díjjal jutalmazott filmek nem feltétlenül tükrözik a nagyközönség véleményét. Természetesen azt is elismerem, hogy egy rendezőnek továbbra is nagy elismerés, ha aranyszoborral jutalmazzák munkáját és konkrétan Nolannek már rég kijárt volna. Viszont az a tendencia is megfigyelhető bizonyos rendezőknél, mint amit már említettem, hogy tipikusan csak az Oscar-bizottságában ülők ízlését célozzák meg, és kicsit féltem, hogy Nolan is ebbe a sorba fog beállni legújabb alkotásával. Na meg már megint egy második világháborús történet, amiből így is rengeteg van már.  Persze jöhetnek a kifogások, hogy a Dunkerque partján történt eseményeket nem dolgozták még fel, de ez sajnos nem igaz, ugyanis egyszer már megfilmesítették, igaz, elég rég volt, de akkor is.

dunkirk_pic02.jpg

Ám ahogy egyre több előzetes jött ki a filmhez és ahogy Nolan mesélt legújabb művéről, egyre bizakodóbb lettem.

A történet röviden: az angol és a francia katonákat sikeresen bekerítette a német haderő. Csupán idő kérdése, hogy levadásszák őket. Anglia nem hagyja szó nélkül az esetet és mindent megtesz azért, hogy a reményvesztett katonákat kimentse, sőt civilek segítségét is igénybe kell venni, hogy az evakuálás minél hamarabb végbemenjen.

A Dunkirk egy nem mindennapi alkotás, eltér az eddigi háborús filmektől, sőt másfajta élményt nyújt, mint amit a nagy blockbuster-szezonban elvárna az ember. Természetesen kell a változás és nem is jó mindig a szokványos metódust bevetni, és ebben rejlik a film erénye, meg a buktatója is. Ám hogy ezt alaposabban megértsük, egy kicsit a film keletkezéséről is írnék: Nolannek már van egy fajta hírneve, aminek köszönhetően szinte bármit megtehet, de azért így is meg kellett győznie a Warnert, hiszen a legtöbb stúdió olyan filmek iránt érdeklődik, amik amerikaiakról szólnak, dicső ellenállásokról a nácikkal szemben és még sorolhatnám. Ám végül bizalmat szavaztak neki és ez óriási költségvetéssel is járt, hiszen IMAX kamerákkal forgathatta a produkció nagy részét, eredeti helyszínekre mehetett stábjával, sőt számos egykori eredeti hajó és repülőgép teljes rekonstrukciójával és bevetésével készíthette el filmjét. Az imént felsoroltaknak hála, tényleg olyan élményt kaptam a Dunkrik-től, amire nem is számítottam. Végig azt a hatást éreztette velem, hogy én is a részese vagyok az eseményeknek.

A rendező úr sokszor hangoztatta, hogy filmjével feszültséget akar kelteni a nézőben. Ennek hatarása lett a ez a legrövidebb Nolan-film (a Követés után), ugyanis így akarta elérni ezt a bizonyos intenzív hatást. Ami lényegében meg is valósult, de azért így is van egy-egy pillanata a filmnek, amikor igenis lelassul a cselekmény, illetve van egy másik tényező, ami miatt ezt az intenzív hatást nem lehetett mindig érezni... De arról kicsit később.

Egy másik érdekes pozitívuma a filmnek, sőt ki is emeli a többi közül, hogy a forgatókönyve mindössze 76 oldalas lett (nagyjából a fele a korábbi Nolan-filmek szkriptjeinek), ezért elsősorban a képek mesélik el a történetet. Vannak persze párbeszédek, de nagyon ritkán szólalnak meg a szereplők.
És aki teheti, tényleg IMAX-ben nézze meg a filmet, ugyanis kimaxolták a technológia adta lehetőségeket. Ugye, mint már említettem, a Dunkirk nagy része IMAX-kamerákkal lett leforgatva, a többit pedig 70 mm-es filmre rögzítették, hogy ezzel kihasználják a digitális (nagy képfelbontás) és a hagyományos (meleg színek) technológia előnyeit. Hoyte Van Hoytema operatőrnek sokszor kellett a vállára vennie az igen nehéz, 25 kilós kamerát, azért, hogy ne statikus, hanem dinamikus képek készüljenek vele. Sőt a Spitfire pilótafülkéjébe és a tenger hullámai miatt imbolygó mentőcsónakba is beült a nehéz szerkezettel, hogy minél életszerűbb képek szülessenek.

dunkirk_pic01.png

Ezek tényleg kiemelkedő pozitívumok, ugyanis az igazán jó film működik párbeszédek nélkül, tökéletesen elegendő a színészi játék és a beszédes képek sokasága, és ezt a Dunkirk teljesíti is. Csakhogy a történet elmesélése sem  szokványos: van három történetszál, amik eltérő időrendben zajlanak. És ez a legtöbb esetben kidob abból az intenzív hatásból, amit a film kínálni akar. Így, első alkalommal, azt kell hogy mondjam, zavaró volt, hogy fejben mindig össze kellett raknom, hogy az adott jelenet időrendben mikor is játszódik. Egy lineáris történetvezetés sokkal jobban passzolt volna a filmhez, legalábbis szerintem. Ezért én távol állok az olyan kijelentésektől, hogy mestermű született, vagy hogy az év filmje lenne a Dunkirk. Lehet, hogy az ugrálás a történetben a második megtekintés alkalmával már nem fog zavarni, de így elsőre igenis zavart.

A színészekre nem lehet panasz, az ifjú titánok remekül teljesítenek, de itt vannak Nolan kedvencei is: Tom Hardy és Cillian Murphy. Hardy pedig ismét maszkot viselt a film nagy részében, így megint csak a szeme volt az egyetlen eszköz, amivel kifejezhette érzéseit.

Ó, és a film zenéjét Hans Zimmer komponálta, és talán nem meglepetés, hogy megint magasra tette a lécet; remek zeneszámokat rakott össze, amik nagyon jól idomulnak a jelenetekhez.

Összegzésképpen csak annyit írnék, hogy a Dunkirk ambiciózus alkotás lett, az egyetlen egy hibája ellenére én is jó filmnek tartom, de senki ne a szokványos filmes élményt várja, amit a legtöbb alkotástól kapni szokott.



A bejegyzés trackback címe:

http://dvdnews.blog.hu/api/trackback/id/tr5912673003

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.