Kritika: Hamnet

Mindenki másképp gyászol.

Chloé Zhao új rendezése zsigerig hatol. A Hamnet nem egy könnyen emészthető mű, de én azt vallom, hogy néha igenis kellenek az ehhez hasonló alkotások. A Hamnet ugyanis egy olyan film, ami a nézővel marad.

A film alapjául szolgáló regény ugyan vegyes kritikai fogadtatásban részesült, ám így is lefordították 40 nyelvre. Az írónő, Maggie O’Farrell a forgatókönyv megírásában is közreműködött, megalkotva így egy könyvhű adaptációt. Azt viszont fontosnak tartom megemlíteni, hogy mind a könyv, mind a film keveri a fiktív, illetve a valós elemeket.

A cselekmény elején megismerkedünk a főszereplőkkel: Agnes (Jessie Buckley) spirituális, természetközeli személy, akit a helyiek boszorkánynak tartanak. William Shakespeare-t (Paul Mescal) fiatal tanárként ismerjük meg, aki próbálja törleszteni apja adósságát. A két fiatal között hamar kialakul a kémia, és szerelmüket ugyan mindkét család ellenzi, hamar összeházasodnak. Kapcsolatukból két leány, valamint egy fiúgyermek születik. A boldog korszak viszont gyorsan véget ér, amikor fiúgyermekük, Hamnet (Jacobi Jupe) betegségben meghal. A fiuk halála után pedig végignézhetjük, hogy a Shakespeare-házaspár hogyan is dolgozza fel ezt a traumát.

Mindenki másképp gyászol. Agnes egyedül marad, nem érti, hogy férje, miért nem úgy gyászol, mint ő. William hamar visszautazik Londonba, hogy folytassa a munkáját a társulattal. A cselekmény végén viszont Agnes megérti férjét, ugyanis William a színházban keresett menedéket. A gyászát pedig kiírta magából és így született meg a Hamlet című színdarab.

A Hamnet nem egy tökéletes film, sok szempontból sekélyes. Az Agnes és William közötti szerelemi kapcsolat nagyon felületesen van ábrázolva. Túl hamar egymásba szeretnek, ráadásul nyegle párbeszédeket hallhatunk tőlük. Bár a cselekmény elején William kifejti, hogy ő nem a szavak embere, de hát akkor is. Viszont minden más szempontból remekel a film. A színészi alakítások pazarok. Külön kiemelném Jessie Buckley alakítását. Libabőrös lettem attól a jelenettől, amelyben szembesül azzal, hogy a fia már nincs köztük. A kivitelezés is remek. A díszletek visszaadták a kor hangulatát. Jó volt látni a felépített díszleteket. Max Richter zenéje pedig megteremtette a kellő atmoszférát.

A filmnek nagyon fontos üzente van arról, hogy a gyászt, a tragédiákat hogyan is kellene együtt, közösen feldolgozni úgy, hogy azok ne szétválasszák, hanem összekovácsolják a szerelmeseket. Nem egy könnyű alkotás, viszont hibái ellenére egy gyönyörű melodráma.