Kritika: A leleplezés napja (Disclosure Day)

Az igazság itt van.

A leleplezés napja az idei év egyik legnagyobb csalódása. Spielberg ismét egy öncélú filmet készített, de talán ez még nem is olyan nagy baj. Az már sokkal inkább, hogy ez a film a jelen korunkban egyáltalán nem működik. David Koepp forgatókönyvíró és Steven Spielberg rendező olyannyira boomerek, hogy továbbra is azt gondolják, hogy a nagy igazságot a televízióban kell leleplezni. Végig az volt az érzésem, hogy olyan, mintha ezt a filmet 2007-ben szerették volna moziba küldeni, csak eddig a stúdió egyik eldugott zugában porosodott.

Mind látványában, mind a cselekmény elmesélésben régimódi és ódivatú. Én eleve gyűlölöm a „lens flare” alkalmazását, kitakarja a lényeget a jelenetből. Egyáltalán nem praktikus és művibb hatást kelt. Ezt nem csak Spielbergnél, de J.J. Abramsnél is utálom. Ehhez még jön a borzasztó CGI is. Látványában tényleg olyan, mintha egy kora kétezres években készült filmet láttam volna a moziban, csak a trükköket elfelejtették felújítani.

A cselekmény nagyon lassan építkezik, szinte már túl lassan. A közel két és félórás játékidőt én személy szerint sokalltam. Főleg úgy, hogy a film vége nyitott és befejezetlen. Talán ez a legbosszantóbb benne. A készítők ugyanis kizárólag arra a dilemmára helyezik a hangsúlyt, hogy mi van akkor, ha kiderült az évekig, sőt évtizedekig eltitkolt igazság. Ez az igazság pedig a cselekmény szerint univerzális, így mindenkinek jogában áll, hogy tudja azt. Viszont a következményekről már nem mesél. A leleplezés napja tulajdonképpen egy elnyújtott X-akták epizód. Akik szerint még mindig úgy kell elképzelni a földönkívülieket, ahogy azt Erich von Däniken gondolja, illetve ahogy a Hihetetlen Magazinban ábrázolják, ott már szerintem bajok vannak. Én mind a svájci író műveit, mind pedig a magazint szívesen olvastam régebben. De azért valljuk be, az idegeneknek az a fajta ábrázolása, hogy kicsi, vézna testük és végtagjaik vannak, ráadásul kicsi, vékonyka nyakuk. Egy akkora nagy vízfejet nem tudna megtartani a testük, anatómiailag képtelenség. Ez a fajta ábrázolás szintén elavult és már megbukott.

A cselekmény fogyaszthatóságán az sem segített, hogy sok logikátlanság került a történetbe. Illetve Colin Firth csapata, akik a kormánytól is függetlenek, egy idő után önmaguk paródiája lettek. Egy olyan titkos szövetség, ami még a kormánytól is független, az mindenre képes lenne, hogy a titkos, szenzitív adatok ne kerüljenek a nyilvánosság elé. A filmben viszont gyermeki módon, mint kb. az E.T.-ben, küszködnek és a főszereplők mindig előttük járnak.

De nem csak a negatívumokat szeretném megemlíteni. Mert egy-egy üldözős jelenet igazán jól meg lett komponálva. John Williams zenéje néha felcsendül ugyan, de leginkább meghúzódik a háttérben. Viszont pár jelenetben nosztalgikus hangzásokat véltem felfedezni, megidézve a Harmadik típusú találkozásokat. Színészek közült Emily Blunt játékát emelném ki, mert élete egyik legjobb alakítását nyújtotta.