Kritika: Papírvárosok

Papírvárosok: olyan városok, melyek csak papíron (értsd: térképen) léteznek és lakosságuk nulla.

Kicsit félve ültem be a Papírvárosok (Paper Towns) című filmre, ugyanis az én ízlésvilágomtól nagyon távol esik ez a romantikus tini filmes zsáner. De még a sajtóvetítés előtt utánanéztem a filmnek, és láttam, hogy a Papírvárosok szintén, mint a Csillagainkban a hiba, egy John Green könyvfeldolgozás. Hát, gondoltam, ha már a Csillagainkban a hibát kihagytam, akkor a Papírvárosokkal teszek egy próbát. És bár a film nem fullad bele a giccstengerbe, azért egy-egy jelenete így is hagy némi kívánnivalót maga után, de még mielőtt mélyebben kivesézném a filmet, röviden a története:

A sztori két fiatalról szól, Quentinről (a továbbiakban csak Q-ként lesz említve) és szemközti szomszédban lakó titokzatos lányról, Margo Roth Spiegelmanról (a továbbiakban M). Kettejük kapcsolata ott kezdődik, mikor M beköltözik a szomszédba, és ahogy Q megpillantja, egyből szerelmes lesz a lányba. Kapcsolatuk még az elején harmonikus, de amikor M először szökik el a házukból és besurran Q-hoz, hogy magával vigye egy közös kalandra, ott Q-nak sajnos nemet kell mondania a lánynak, mondván, hogy fél szülei haragjától. Így kapcsolatuk attól a perctől megromlik, olyannyira, hogy a középiskolás éveikben már nem is köszönnek egymásnak. Ám a végzős bál előtt két héttel, az egyik éjszakán M újra beszökik Q ablakán, hogy a segítségét kérje egy csínytevésben. Az éjszaka jól sül el, M és Q újra egymásra találnak, de másnap a lány, M már nincs meg.

A történetről szerintem ennyit bőven elég tudni, aki nagyon kíváncsi a továbbiakra, az úgy is el fog rá menni. A lényeg, hogy a film elég vontatottan indul be, ugyanazok a klisék vannak ellőve, mint amik általában az ilyen műfajú filmekre jellemzőek. Van egy nyomi srác, aki meglátja az új legjobb nőt a kertvárosi körzetben és egyből bele esik, de a lány nem érdeklődik annyira iránta, aztán, mint írtam, a kapcsolatuk már teljesen megromlik a középiskolás éveikre. A romantikus filmekkel nekem az a bajom, hogy kétfajta férfitípust ábrázolnak: van a sármos, erős, kigyúrt férfi, akire csak úgy buknak a csajok, tehát az "alfa hím" típusú férfi. A másik meg a nyomi, stréber, kevés baráttal rendelkező anyámasszony katonája. És valahogy a kettő közötti aranyút nincs meg, legalábbis Hollywood - meg úgy az egész zsáner - még nem fedezte fel (pedig létezik). Na, szóval a film első fele unalmas, de miután M eltűnik onnantól - hát, nem hittem volna, hogy ilyet fogok írni erről a filmről - érdekes lesz. Legalábbis az én figyelmemet lekötötte a film, hogy vajon hol lehet M és vártam, hogy Q az apró jelekből, amiket M hátra hagyott, megtalálja. Szóval a film második fele izgalmas és egy ponton átmegy egy igen jó kis road movie-ba, ami engem teljes mértékben lekötött. De így is volt, mikor olyan kínos jelenetek voltak, és abszolút nem vicces, sőt cikis, hogy az már fájt. Egy kezemen is meg tudom számolni, hogy hányszor nevettem fel a film nézése közben. Egyszer, egyetlen egyszer. Jó persze nem nekem készült a film, hanem a tiniknek. Hisz ez a film több, mint egy romantikus film, ez egy igazi hamisítatlan felnövés történet (coming-of-age sztori), ami arról szól, hogy merj álmodni, légy önmagad, szóval az általános klisékről. Csak ezt én már nehezen nyelem le. 

Amit még ki akartam emelni az a zene. Szerintem nagyon jó zenéje van a filmnek, amióta láttam a filmet, itthon is szoktam hallgatni.

Összefoglalva, egy nézhető tinifilm, kimondottan tiniknek, ami el is akar valamit mondani, és bár szerintem van egy-egy jelenet, ami bőven hagy kívánnivalót maga után, de azért így se lett a film egy giccses hányadék. Randifilmnek tökéletes, plusz, ha már unod a meleget és csak be akarsz ülni a mozi hűs termébe, akkor a Papírvárosokra érdemes jegyet váltani.