Kritika: Inferno

Éjfél előtt egy perccel.

Dan Brown könyveit lehet szeretni és nem szeretni, de az vitathatatlan, hogy az egyik legfelkapottabb bestseller író. Művei közül a legkiemelkedőbb alkotás a Robert Langdon-tetralógia. Tudjátok, az a sorozat amelyik az Angyalok és démonokkal kezdődik és jelenleg az Infernoval zárul. Csak idők kérdése volt, hogy Hollywood is felfigyeljen az író munkásságára, és mivel a filmiparban pont tátongó üresség volt a történelmi thrillerek terén, éppen kapóra jött, hogy valaki filmet csináljon a műveiből. Ez a valaki pedig Ron Howard volt. A rendező úr tavalyi alkotásában (A tenger szívében) elég nagyot csalódtam, ám mégis bizalmat adtam az új filmjének. Mondván, abban a filmstílusban, amit az Inferno is képvisel, eléggé benne van már, hiszen a filmtrilógia előző két részét (A Da Vinci-kódot, és az Angyalok és démonokat) is ő rendezte. Persze most a nagy könyvrajongók nézzék el a rendező úrnak, hogy Az elveszett jelkép című mű nem került megfilmesítésre, mert az elmondása szerint egyáltalán nem kedvelte, így az Inferno lett a filmtrilógia záróakkordja.