Kritika: Inferno

Éjfél előtt egy perccel.

Dan Brown könyveit lehet szeretni és nem szeretni, de az vitathatatlan, hogy az egyik legfelkapottabb bestseller író. Művei közül a legkiemelkedőbb alkotás a Robert Langdon-tetralógia. Tudjátok, az a sorozat amelyik az Angyalok és démonokkal kezdődik és jelenleg az Infernoval zárul. Csak idők kérdése volt, hogy Hollywood is felfigyeljen az író munkásságára, és mivel a filmiparban pont tátongó üresség volt a történelmi thrillerek terén, éppen kapóra jött, hogy valaki filmet csináljon a műveiből. Ez a valaki pedig Ron Howard volt. A rendező úr tavalyi alkotásában (A tenger szívében) elég nagyot csalódtam, ám mégis bizalmat adtam az új filmjének. Mondván, abban a filmstílusban, amit az Inferno is képvisel, eléggé benne van már, hiszen a filmtrilógia előző két részét (A Da Vinci-kódot, és az Angyalok és démonokat) is ő rendezte. Persze most a nagy könyvrajongók nézzék el a rendező úrnak, hogy Az elveszett jelkép című mű nem került megfilmesítésre, mert az elmondása szerint egyáltalán nem kedvelte, így az Inferno lett a filmtrilógia záróakkordja.

A történetről nagy vonalakban annyit érdemes tudni, hogy van egy milliárdos, aki igen szélsőséges nézeteket vall, aggódik a túlnépesedés miatt, és amiatt, hogy ez lesz az emberiség veszte. A kipusztulást megelőzvén, kifejleszt egy vírust, hogy a népesség elég radikálisan megfogyatkozzon. Ennek következtében az Egészségügyi Világszervezett és még egy titkos szervezet a vírus után kezd nyomozni, és ebbe a vírus utáni hajszába kapcsolódik be Robert Langdon professzor is.

A film alapanyagául szolgáló könyvet nem olvastam, így sajnos azzal nem tudom összehasonlítani, de az előző két filmmel már igen. És bátran kijelenthetem, hogy az Inferno bőven lett olyan jó, mint az előző két rész. Tom Hanks harmadjára is remekül hozta a professzor szerepét, emellé festői tájak, valamint Hans Zimmer lélegzetelállító zenéje is társul. Az Inferno egy jelentős kérdést dob fel, amire csak egy radikális milliárdos válaszát kapjuk, alternatívát viszont nem, amit én személy szerint sajnáltam. Mert úgy érzem, azt a témát, amit a film boncolgat, érdemes lett volna jobban kifejteni. Persze senkinek sem kell csüggednie, mert rejtvényekben gazdag hajszát kínál így is a film, ráadásul csattanókkal megfűszerezve, bár azok nekem hagytak némi rossz szájízt.

A film elején lévő vizuális megvalósítás egyrészt remek volt, másrészt megerősítette, hogy nem véletlenül van a film plakátjain az a bizonyos 16-os karika. Budapesti helyszínek is feltűnnek a filmben, bár elég kevés, legalábbis én elég keveset szúrtam ki, de vannak, és az lényeg, hiszen a film itt is forgott.

Összességében: Akinek tetszettek az eddigi Dan Brown-könyvadaptációk, azoknak ez a rész sem fog csalódást okozni, ugyanis az Inferno az előző két rész kitaposott ösvényét járja. Komoly morális kérdések, hajsza, és rejtvények: ez az Inferno!