Kritika: Inferno
Éjfél előtt egy perccel.
Dan Brown könyveit lehet szeretni és nem szeretni, de az vitathatatlan, hogy az egyik legfelkapottabb bestseller író. Művei közül a legkiemelkedőbb alkotás a Robert Langdon-tetralógia. Tudjátok, az a sorozat amelyik az Angyalok és démonokkal kezdődik és jelenleg az Infernoval zárul. Csak idők kérdése volt, hogy Hollywood is felfigyeljen az író munkásságára, és mivel a filmiparban pont tátongó üresség volt a történelmi thrillerek terén, éppen kapóra jött, hogy valaki filmet csináljon a műveiből. Ez a valaki pedig Ron Howard volt. A rendező úr tavalyi alkotásában (A tenger szívében) elég nagyot csalódtam, ám mégis bizalmat adtam az új filmjének. Mondván, abban a filmstílusban, amit az Inferno is képvisel, eléggé benne van már, hiszen a filmtrilógia előző két részét (A Da Vinci-kódot, és az Angyalok és démonokat) is ő rendezte. Persze most a nagy könyvrajongók nézzék el a rendező úrnak, hogy Az elveszett jelkép című mű nem került megfilmesítésre, mert az elmondása szerint egyáltalán nem kedvelte, így az Inferno lett a filmtrilógia záróakkordja.
Inferno - magyar előzetes + plakátok
Langdon professzor (Tom Hanks) felébred. A Harvard veszélyes kalandoktól sem visszariadó szimbólumkutatója számára ez kivételesen nem hétköznapi eset. Ugyanis egy firenzei kórházban van, és nem tudja, hogyan került oda. Lőtt sebbel ápolják, és azt a különös tárgyat sem tudja megmagyarázni, amit nála találnak.
A prof. - mint eddigi kalandjai során mindig - ismét egyszerre kénytelen menekülni és nyomozni. Egy fiatal orvosnő (Felicity Jones) segítségével próbálja keresztülvágni magát az őt körülvevő rejtélyek hálóján. Csupán Dante legendás műve, a Pokol néhány sora segíti - és úgy érzi, egyre mélyebbre kerül az életre kelő, rejtélyekkel és fenyegetésekkel teli pokolban.
