Kritika: A három testőr - D'Artagnan (Les trois mousquetaires: D'Artagnan)

Egy mindenkiért, mindenki egyért!

Bemutattak egy új A három testőr feldolgozást, ezúttal francia csomagolásban. Noha ők is csináltak már korábban, nyilván úgy voltak vele, hogy ideje a fiatalabb generációkkal is megismertetni a testőrök történetét. Szerintem nincs olyan ember, aki ne látott volna legalább egy francia vagy épp amerikai feldolgozást Alexandre Dumas regényéből, ezért is gondolom azt, hogy a fentebb említett ok lehet az egyedüli, amiért a franciák úgy gondolták, hogy ideje újra megfilmesíteni. 

Természetesen egy jó sztorit érdemes újra és újra elmesélni, akár más szemszögből nézve is, de azért valljuk be, A három testőr történetéről más sok bőrt lehúztak. De, oké legyen egy újabb feldolgozás... viszont ez a színészgárda... hát... Ha már nemzetközi vizekre szánták a produkciót, azért nagyobb neveket is találhattak volna. Oké, vannak nagy francia nevek, mint Vincent Cassel, Pio Marmaï és Romain Duris, de azért jelen esetben nem ártott volna világsztárokkal is telepakolni a szereplőgárdát. A promóciós anyagokból úgy tűnik, hogy a készítők Eva Green személyével próbálják eladni nemzetközileg a terméküket, ami teljesen korrekt lenne, ha 2014-et írnánk. Az összképen a színésznő játéka sem segít, ugyan hozza a kötelező szintet, de olyan karaktert kapott, aki egyrészről nincs is sokat a vásznon, valamint egy teljesen sablonos gonosztevőt alakít. Szereposztás tekintettében képzavart érzek, mert sokkal nagyobb és jobban ismert neveket kellett volna találni ahhoz, hogy még az olyan szkeptikusokat is bevonzzák a moziba, mint amilyen én vagyok. Természetesen saját döntésem volt, hogy meglesem ezt a feldolgozást, és ha nem is olyan vészes a végeredmény, de azért nehezen tudom rá azt mondani, hogy indokolt feldolgozásról van szó. Úgy, hogy tulajdonképpen ez csak egy első rész! Igen, a legnagyobb meglepetés-pofon akkor ért, amikor beültem a moziba, és jött a főcím: Les troios mosuquetaires Partie I: D’Artagnan. 
A WTF élményt tovább fokozta az is, hogy a magyar szinkron nem úgy mondja be a filmcímet, hogy A három testőr, első rész: D’Artagnan, hanem csak a film végén közlik nézővel, hogy a történet nagyon is „folytatódik”. A mozi után az interneten kutakodtam, hogy most akkor ez egy trilógia első része lesz-e, vagy mégis mi a fene van... Ám végül megvilágosodtam: A három testőr eposzi történetét két részletben dolgozza fel Martin Bourboulon rendező, amivel nem is lenne baj, ha a nemzetközi plakátokon is jelezve lenne, hogy ez egy nem teljes értékű történet, hanem annak csupán az első fele. De valahogy a franciák is érzik, hogy nem jó lóra tettek, ugyanis a legtöbb helyen már csak a „Partie I” jelzést elhagyva találtam meg a filmet. Még ha angolul keres rá az ember, akkor sikerül így megtalálni: The Three Musketeers – Part I: D’Artagnan, mindazonáltal érdekes, hogy a film promóciós anyagában már egy újabb képzavar tárult elém, amiről csak teóriáim lehetnek: meggyőződésem, hogy a „Partie I” utólag került elhagyásra, nem is véletlenül... 

Bár hangsúlyozom: nem egy borasztó feldolgozásról van szó, de számos ponton – legalábbis az én szememben – megbukott a film. A legnagyobb baj, hogy az akciójelenetek (párbajok, összecsapások) kaotikusan lettek felvéve, alig látni valamit belőlük, pedig a fix kamerás jelenetek sokkal többet dobtak volna az összképen, mint a kézi kamerások (értsd: rángatózó kamera). Persze ettől függetlenül a D’Artagnan hollywoodi szintet hoz, gyors vágások, látványos helyszínek, néhol szórakoztató is, viszont a sablonok is adottak. Ez film, ha úgy tetszik, egy D’Artagnan eredettörténet. Csak ezzel van egy kis baj: a karakter nem kapott megfelelő ívet, mindig a királyi testőrséghez akart csatlakozni, erre készült egész életében, viszont karaktere minden akadályt gond nélkül elhárít. A filmben nincs olyan jelenet, amiben a karakterért ténylegesen aggódni lehetne. Sőt D’Artagnan már az elején testőri feladatokat kap, amikor még csak kadét. Maga a cselekmény is egyszerű: kapunk egy lagymatag nyomozós szálat, viszont olyan gyors és gördülékeny annak feltárása, hogy igazából nincs miért izgulni a film alatt. A fordulatok is könnyen kiszámíthatóak, szóval a mai trendeken alapuló feldolgozásról van szó. Az is baj, hogy a történet szerinti főgonosz, a bíboros ebben a részben szimpla mellékszereplő csupán, amit Eric Ruf alakítása sem tud megmenteni.

Egy dologról még szeretnék beszélni, mégpedig a film zenéjéről. Egy-két zenei témában Hans Zimmer és James Newton Howard hatását véltem felfedezni. Természetesen jótól lopni nem bűn, de Guillaume Roussel, a film zeneszerzője kicsit túltolta a dolgot. Roussel a legtöbb témát epikusra vette, ami hangzatos, de mivel a cselekmény annyira nem idomul a zenéhez, ezért aztán sokszor kilóg a lóláb.