Kritika: Az első ómen (The First Omen)

Az Antikrisztus testet ölt.

Az első ómen egy igen ritka példája annak, hogy igenis lehet hatásos horrort csinálni. Arkasha Stevenson ezidáig csak rövidfilmeket és sorozatepizódokat rendezett, de bízom benne, hogy a jövőben még láthatunk tőle hasonló vagy még magasabb színvonalú alkotásokat, ugyanis Az első ómen, mint első igazán nagy volumenű rendezés, közel sem tökéletes, de legalább hatásos, zsigeri horror. Ami valljuk be, egyre ritkábban fordul elő, miközben maga a műfaj vissza-visszanyúl a démonhorror recepthez.

Továbbra is szeretném hangsúlyozni, hogy Az első ómen, mint horror működik, de mint film azért meg-megbotlik. A készítőinek mindenek előtt azért jár a dicséret, mert úgy készítettek előzményfilmet egy klasszikushoz, hogy annak történetét nem bolygatták meg. A mai világban ez ritkaságszámba megy. Másodsorban pedig azért jár az elismerés, mert a ’70-es évek hangulatát tökéletesen vissza tudták adni. A díszletek, illetve a jelmezek, de a látványvilág is remekül hozta a kor hangulatát. Kifejezetten tetszett, hogy a cselekmény nem csak szűk, zárt helyiségekre korlátozódott, hanem pár alkalommal a zajos, kaotikus Olaszországba is betekintést nyerhettünk. Az első ómen kifejezetten lassan építkező horror, de aki kitartó és igazi borzongásra vágyik, az nem fog csalódni.

Egy horrorfilm esetében szerintem nem szükségszerű felróni azt, hogy a cselekmény nem túl mély, mindazonáltal a film a saját problematikáját nem tudta rétegesen ábrázolni. A cselekmény szerint a ’70-es évek elején járunk, amikor minden fajta hatalom, így a vallás is megkérdőjeleződik a fiatalok számára, ezért tüntetések szerveződnek. Az egyház pedig nem örül, hogy egyre többen fordulnak el Istentől, ezért az egyházon belül kialakul egy szélsőségesebb irányzat, tagjai pedig azon vannak, hogy világra hozzák az Antikrisztust, hogy majd a segítségével rendet teremtsenek eme bizonytalan időkben. Ez így leírva egészen ígéretes felvetésnek tűnik, de mint korábban írtam, a forgatókönyvírók az alaptézist igencsak egydimenziósan tálalják.

A film erőssége inkább a főszereplőn és a színészi alakításokon alapszik. A Trónok harca sorozatból mindenki előtt megvan Myrcella Baratheon, ugye? Ja, hogy nincs... Na sebaj, a lényeg, hogy a Myrcellát alakító színésznő, Nell Tiger Free időközben felnőtt, és ő alakítja a főszereplőt, az apácajelölt, Margaretet. A játékával pedig mindegyik színésztársát letarolja. Főleg a cselekmény második felében mutatkozik meg igazán a tehetsége, a vége felé pedig, főleg az egyik jelenetben, olyan alakítást nyújt, amiért külön kijárna egy díj is.
Ha már szereplők, akkor fontosnak tartom megjegyezni, hogy a forgatókönyv pár karakterrel csúnyán elbánik. Luz (Maria Caballero), Margaret lakótársa a cselekmény közepén konkrétan kikerül a képből és csak a végén jelenik meg ismételten. Ami azért is baj, mert Luz is kap egy kisebb felvezetést, de a forgatókönyv végül egy sablonos karakterré butítja le. Brennan atyában (Ralph Ineson) pedig szerintem több potenciál volt, mint amit kihoztak belőle, a cselekmény során történő megjelenései pedig inkább nevetségesek, mint hatásosak.

Az első ómen, mint horror számomra azért működött, mert képes volt keverni a zsáner jellemzőit. Található benne jumpscare, de elszórva. Sokkal inkább a lassúbb, hatásosabb, már-már art stílusú elemekkel operál. Jelenetei, ha nem is igazán félelmetesek, de működőképesek, hidegrázósak, sőt az ember retinájába is beleégnek. A fény-árnyék hatásokkal való játék, valamint a CGI minimális használata miatt külön elismerés jár a készítőknek. Az első ómen egy olyan horror, ami naturalista ábrázolásával képes a hatása alatt tartani a nézőt, és még másnap is borzongató élményt okoz. Mark Korven dallamai pedig kellően idomulnak a jelenetekhez. A zene végig megteremti a nyugtalanító, feszült atmoszférát.

Arkasha Stevenson rendezése nem tökéletes, és a történet kiszámítható, pár jelenet pedig súrolja a nevetséges kategóriát, ettől függetlenül én bátran tudom ajánlani a filmet, ugyanis a műfaj elemeit remekül használja. Sok kreatív megoldással operál, ami miatt emlékezetes filmélményt tud nyújtani.