Kritika: Kung Fu Panda 4.

A Sárkányharcos közbelép.

Az animációs stúdióknál is megfigyelhető tendencia, hogy az ígéretes, pénzt hozó franchise-okat nem szívesen engedik el. A DreamWorks esetében ez a Kung Fu Panda. Jeffrey Katzenberg már a harmadik rész premierje idején azt nyilatkozta, hogy a stúdió szívesen tető alá hozna még egy trilógiát, és ez úgy tűnik, hogy össze is fog jönni. Ugyan a harmadik részt lassan nyolc éve, hogy bemutatták, de ez idő alatt sem kellett csüggednünk, mert sorozatok formájában megkaptuk a kellő Kung Fu Panda adagunkat. A negyedik rész tekintetében talán a legfontosabb kérdés az, hogy van-e létjogosultsága?

Po (Jack Black) továbbra is remekel Sárkányharcosként, viszont Shifu mester (Dustin Hoffmann) úgy látja, hogy mindenki kedvenc pandája kinőtte már a harcos szerepét, és magasabb szintre kellene lépnie. Mindazonáltal Po foggal-körömmel ragaszkodik megszokott életéhez, s eközben a Béke Völgyének harmóniáját egy új ellenség rendíti meg: a Kaméleon (Viola Davis). Az új gonosz egy alakváltó varázslónő, így bárki alakját feltudja venni, még a legyőzött gonoszokét is. Po ezért útnak indul, hogy megtalálja és legyőzze a Kaméleont; ám nem egyedül vág neki az új kalandnak, ugyanis vele tart, Zhen (Awkwafina), a rókalány is.

A negyedik rész alapfelvetése szerintem remek és ígéretes, viszont a készítők nem mertek mélyebb réteget adni a cselekménynek. Lényegében minden adott, amit a franchise-tól már megszokhattunk: remek látványvilág, vicces, de jól koreografált akciójelenetek, egyszerű, de remek karakterek. A negyedik rész inkább egy biztonsági játék lett az én szememben. Egy nagy road movie-t kapunk, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lehetett volna egy kicsit lassabbra venni a tempót, hogy a karakterek mélyebben be legyenek mutatva. A Kung Fu Panda 4. legnagyobb hátránya, hogy mind az új, mind a régi karakterek a már megszokott sémák alapján működnek, egyiket sincs idő komplexebbé vagy mélyebbé tenni. Ezt a hátrányt leginkább a Kaméleon szenvedi meg, ugyanis egy sablonos, egydimenziós gonosz lett. Zhen háttértörténete azért már jobban ki lett dolgozva, s remekül működött a dinamika közte és Po között. Nem nagy spoiler, de Zhen a cselekmény új hőse, de azért a készítők figyeltek arra, hogy ne vegye el a rivaldafényt Pótól.

Az akciójelenetek most is hozták a már megszokott szintet. A végső összecsapás talán a legemlékezetesebb, mindazonáltal a cselekmény nagyon sokszor egyszerű és előre sejthető. Persze nem én vagyok a célközönség, de díjaztam volna, ha nem egy ennyire kiszámítható történettel állnak elő.
Ám a film legnagyobb erénye a humor. A negyedik rész humora kortalan, minden korosztályt megszólít, függetlenül attól, hogy tele van szóviccel és helyzetkomikummal. És erre még a magyar szinkron is rátesz egy lapáttal – többek közt alliterációkkal. 

Összegezve: a negyedik résznek van létjogosultsága, ugyanis továbbvitte Po történetét, viszont a további részek tekintetében én örülnék, ha a franchise ki tudna szakadni a saját keretei közül, és mélyebb, komplexebb karaktereket kapnák. A negyedik részben hiányzott az emblematikus gonosz és az Őrjöngő Ötös is. Akinek az eddigi részek tetszettek, azoknak a negyedik sem fog csalódást okozni, ám hosszútávon örülnék, ha megújulna a franchise.