Kritika: Most vagy soha!

Parázsló szikra.

Mindig is szívügyemnek tartottam, hogy meggyőzzem a körülöttem lévőket arról, hogy érdemes magyar filmeket nézni, ugyanis igenis akadnak közöttük jók. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az utóbbi években többek közt Deák Kristóf Mindenki című rövidfilmje, valamint Nemes Jeles László nagyjátékfilmje, a Saul fia Oscar-díjas produkciókká nőtték ki magukat. Van potenciál a magyar alkotók munkájában, és ha az ember nem is jut el a moziig, hogy nagyvásznon láthassa azokat, a Filmión – a Nemzeti Filmintézet streaming platformján –, vagy épp a nemzetközi felületeken (HBO Max, Netflix) is talál jó magyar alkotásokat.

A Most vagy soha! gigantikus összegből készült hazai produktum. (Én nem hivatkoznék rá Petőfi-filmként, ugyanis nem egy életrajzi műről van szó.) Amikor az ember meghallja, hogy jelen produkciót a magyar államnak 6,8 milliárd forintos támogatásából sikerült tető alá hoznia, akkor azért óhatatlanul is beindul a prekoncepciós folyamat. A miheztartás végett szeretném érzékeltetni, hogy ez miért is nagy szó. Herendi Gábor Kincsem-filmjét a Magyar Nemzeti Filmalap 2,078 milliárd forinttal támogatta. Mundruczó Kornél egyik, ha nem a legjobb művét, a Fehér Istent a Filmalap 325 millió forinttal támogatta. De menjünk vissza sokkal régebbre: a Hídember 1,8 milliárdos büdzséből készült, ebből egymilliárdot az állam adott. Szóval a tény, az tény: a Most vagy soha! jelenleg a legdrágább hazai film. Természetesen lehet érvelni az inflációval, ami a filmkészítésre is kihat, viszont ez továbbra is nagy összeg, amivel a filmmel szembeni elvárások is növekedhetnek. Az egyik legvulgárisabb kijelentés pedig, hogy ha már ilyen drága filmről van szó, akkor az csak jó lehet. Ez tényleg így volna? Egy film bármennyire is drága, abból nem következik egyenesen az, hogy jó is. Ha koncepciós hibáktól (forgatókönyv, színészi alakítások) szenved, akkor ott ette meg a fene.

A Most vagy soha! kapcsán sem szeretnék demagóg szintre lealacsonyodni, hogy egyszerűen csak azt írjam le, hogy rossz vagy épp jó lett. Bármelyik film megérdemli, így jelen alkotás is, hogy mind a működő, mind pedig a nem működő elemei meg legyenek említve. Talán a legszembetűnőbbel kezdném: a Most vagy soha! látványvilága jó, de nem kimagasló. Sem nemzetközi, sem hazai szinten nem tűnik többnek, vagy jobbnak a látványa. Amit sajnáltam, ugyanis én sokkal több korabeli budapesti totált vártam. Noha egy-egy jelenetben messzebbről látható a város, de azokon is ott van a CGI nyoma. A számítógépes grafika pedig nem a sikerült a legszebbre. A cselekmény inkább szűkebb utcákon, tereken, illetve szobákban játszódik. Természetesen a díszletek, a ruhák korhűek, az operatőri munka is korrekt lett, mindazonáltal én többet vártam a látványtól, és sajnos nem kaptam meg.

A film története valós és fikciós események keveréke. Az in medias res nyitány megadja a kellő hangulatot és lendületet, viszont a sodródás hamar lassúsággá és vontatottsággá válik. A készítők részéről egy akció-kalandfilm megvalósítása volt a koncepció, csakhogy ez ilyen módon és formában nem működőképes. A márciusi ifjak, de voltaképpen az összes karakter sekélyesre és laposra sikeredet. Vasvári (Fehér Tibor) egy nőcsábász, igazi comic relief figura lett. Megnyilvánulásai nagyon sokszor kizökkentettek, ugyanis egyik helyzetet sem tudta túl komolyan venni. Petőfi (Berettyán Nándor) alakja számomra az egész filmben egy kakukktojás volt. Berettyán Nándornak voltak ugyan erős jelenetei, de akadtak olyanok is, amik nem érték el a kellő hatást. A Nemzeti dal elszavalása, vagy épp a 12 pont kihirdetése működött, viszont a film túl sokszor újra és újra saját magát próbálja meg túllicitálni, ami inkább az ellenkezőjét váltja ki. Petőfi és Jókai (Koltai-Nagy Balázs) között ott volt a lehetőség, hogy egy remek duó születhessen, viszont a cselekmény során baráti kapcsolatuk ellaposodik, ahogy Petőfi és Szendrey Júlia (Mosolygó Sára) kapcsolata sem válik többrétegűvé. Ennek a legfőbb oka az, hogy Júliát a készítők bedobták a történet fiktív szálába, amely szálon egyébként sokkal jobb alakításokat lehet felfedezni; Mosolygó Sára alakításában egy erős, karakteresebb Júlia köszön vissza. Farkasch (Horváth Lajos Ottó) gonosz, és jól is áll neki. Horváth Lajos Ottó megjelenése karizmatikus, viszont karaktere nem lett megfelelően kibontva. A vége felé szinte már sajnáltam is. Folyamatosan azon van, hogy másoknak megfeleljen, de mindig keresztülhúzzák a számításait. Egy igazi halálosztó: ha nem sikerül a terve, akkor másokat püföl agyon.

Technikai szempontból a legfájdalmasabb pont az volt, hogy egy-egy jelenetben a karakterek beszéde visszhangzott, amit nem is értek. Az utómunka során ez senkinek sem tűnt fel? A hangok terén egyáltalán nem remekelt a film, mert a karakterek beszédei nagyon sokszor halkak voltak, ami azért is rossz, mert minden egyes jelenetben ment a pátoszi zene a háttérben, természetesen rohadt hangosan. És ha már zene: nem is értem, hogy miért kellett erőltetni, hogy minden egyes jelenetben háttérzene szóljon. A legtöbb jelenet sokkal hatásosabbra sikeredett volna anélkül.

A Most vagy soha! tulajdonképpen igazolja azt, hogy a nagy büdzsétől még nem lesz valami jó. Túlságosan is eposzi, túl pátoszos akart lenni. A Most vagy soha! nem nézhetetlen, mert attól tényleg távol áll. Vannak jó pontjai, de nagyon sok rossz is; koncepciós hibáktól hemzsegő alkotásról van szó. A hangkeverést ugyan még lehet javítani a mozis kópiák után is, de ettől még a tények tények maradnak.