Kritika: Back to Black

A drog rossz, értem?

Sok szempontból lehetne támadni a Back to Black című filmet. Lehetne azon csámcsogni, hogy a tragikusan fiatalon elhunyt énekesnőről már sok bőrt lehúztak, minek róla film…Vagy bele lehetne kötni abba, hogy az énekesnő párját, Blake Fielder-Civilt (Jack O'Connell) a film miért nem ellenszenves figuraként ábrázolja. Sőt már magába a film címébe is: Back to Black… Oké, Amy kiba**ott Winehouse második albumának a címéről van szó, ami valaha az egyik legkelendőbb album volt, de miért pont ezt adták a filmnek is? Nos, ezeken a szempontokon próbálok végigmenni az írásom során.

Talán a legfontosabb dologgal kezdeném, ami nem más, mint jelen írásunk tárgyának címe. A Back to Black, mint filmcím, igen hangzatos, de egyben asszociációs játékra is invitál. Mire gondolhatott a "költő"?
A Back to Black egy Winehouse-dal és egy album címe is, így aki ezen információk birtokában ül be a moziba, az könnyen gondolhatja azt, hogy a cselekmény inkább az énekesnő karrierjére helyezi a hangsúlyt, nem pedig a magánéletére.
A történet in medias res indít, voltaképpen az énekesnő gyermekkora nem kerül bemutatásra. A cselekmény egy szárnyait bontogató Amyvel kezdődik. A történet előrehaladása során pedig egyre inkább érthetőbbé válik, hogy Winehouse zenei karrierje nem különíthető el a magánéletétől, így tehát a Back to Black, mint filmcím remek választásnak bizonyult.

Marisa Abela, mint Amy Winehouse eleinte furcsa választásnak tűnt, viszont a színésznő játéka már az első percekben elhessegette az összes kételyemet. Remek volt a szerepben, ráadásul Abela a legtöbb számot saját maga énekli, ami szintén meggyőzőre sikeredett.
Jack O'Connell alakításában egy olyan Blake-et láthatunk, aki eleinte egy laza rosszfiú típusnak tűnik, de azért karakterében ott voltak a jelek, hogy ő igenis rossz (vagy ha úgy tetszik rosszabb) hatást váltott ki az énekesnőből – na nem mintha Amy önmagában nem lett volna képes az önpusztításra, de a Blake-kel való kapcsolata sokkal inkább erősítette a rossz útra térését. Szerelmi kapcsolatuk a pusztításra épült. Lehet, hogy a film sok helyen nem reális és kicsit hazudik, vagy épp kiszínezi a dolgokat, viszont Blake számomra egyáltalán nem tűnt jófiúnak.

Ha az interneten rákeresünk, akkor láthatjuk, hogy dokumentarista produkciók formájában az énekesnő élete már kellően ki lett tárgyalva, talán túlzottan is. Ennek ellenére nem tudom azt mondani, hogy a Back to Black felesleges alkotás lenne, mert nem az.
A film legnagyobb hibája, hogy sokszor csapong, nagyon sok időugrás van a cselekményben. Mindenből csak egy kis részletet láthat a néző, ami miatt sokak számára nem működhet a dolog. A vége is hagy kívánnivalót maga után, és természetesen a műfaji klisékre most is nagy hangsúly helyeződött, ami miatt pont a lényeg nem kapott reflektorfényt. De aki szereti a soul/jazz műfaját és a brit kultúrát, valamint továbbra is rajong az énekesnőért, annak mindenképp érdemes egy próbát tennie vele.