Kritika: Dűne - Második rész (Dune: Part Two)

Fűszeres bosszú.

Igazából felesleges azon rágódni, hogy a Warner Bros. annak idején csak bizonyos feltételek teljesítése után adott zöld utat a Dűne második részének, ugyanis idén végre visszatérhetünk az Arrakisra. 
Az első rész tulajdonképpen egy hosszú felvezetés volt. Egyfajta ígéret. Paul (Timothée Chalamaet) látomásai előrevetítették, hogy mit is várhatunk a továbbiakban. Nos, a második rész pedig beváltotta az első ígéreteit. A Dűne második része nagyobb, hosszabb, de egyben mélyebb is. A folytatás sokkal jobban meg tudta teremteni a könyv hangulatát, képes volt a cselekmény mélyebbre ható részeit is megeleveníteni.

A történet közvetlenül ott folytatódik, ahol az első rész abbamaradt, ezért fontosnak tartom megemlíteni, hogy aki rég látta azt, annak nem árt, ha ismétlésként újra megnézni, ugyanis a folytatás nem él olyan bagatell módszerekkel, mint a flashbackek. A film első fele betekintést nyújt abba, ahogy Paul próbál beilleszkedni a fremenekhez, és közben Chanival (Zendaya) való kapcsolata is jobban elmélyül. Ezalatt a fremenek világa is jobban kitárulkozik: a cselekmény során végig éreztetve van, hogy ketté vannak szeparálva. Vannak a logikára, észérvekre hagyatkozók, és vannak a fanatikusok, akik Muad’Dib eljövetelét várják, aki utat mutat nekik. A kettéosztottság miatt Paulnak nincs egyszerű dolga. Bosszúvágytól vezérelve érkezik a fremenekhez, de mindvégig a feje felett lóg a Bene Gesserit rend által kijelölt útja. A fiú fejlődését remekül ábrázolták, a belső vívódása, a megfelelési kényszer, a Chanival való kapcsolata, mind remekül van prezentálva.

A második rész talán egyik legnagyobb hibája, hogy bár pár perccel hosszabb, mint az első rész, mégsem tud minden egyes karakterével érdemben foglalkozni. Ez leginkább az újonnan behozott szereplőkre igaz. Hiába kapjuk meg IV. Shaddam császárt Christopher Walker alakításában, és hiába tűnik fel Florence Pugh a császár lányaként, ha karaktereik csupán porszemek a nagy egészet nézve.
Az újak közül kiemelendő Austin Butler alakítása, ugyanis félelmetesen jól hozta Feyd-Rautha Harkonnen figuráját. Azt is érdemes megemlíteni, hogy azért a főszereplők közül is vannak olyanok, akik háttérbe szorulnak, de ezek mellett azt is látni kell, hogy a második rész sokkal bensőségesebben mutatja be azokat, akik érdemben alakítják a történéseket. A Bene Gesserit rend ármánykodása is egyre tisztábban van elénk tárva. Szóval ha nem is minden tekintetben tökéltes a folytatás, de nagyon közel áll ahhoz.

Denis Villeneuve rendezésén most is érződik a regény iránti tisztelet. A legapróbb részleteket is a vászonra álmodta, viszont ennek lett hátulütője is: a második rész nagyon tömény, sok részletre, utalásra oda kell figyelni. Néhány részlet viszont túl lett magyarázva, és ezért a cselekmény néhány pontja nem kapott kellő fókuszt. Villeneuve munkája ettől függetlenül remek, a látvány pedig most is káprázatos: továbbra is azt az érzetet kapjuk, hogy a vásznon látott járművek valósak, annyira aprólékos és részletgazdag a vizualitás. És bár Hans Zimmer zenéje most is jó, de messze van a tőle megszokott zseniális szinttől.

A Dűne: Második rész remekül bemutatta Paul vívódását és útját. A folytatás számos konfliktust felvázol, de hatalmas nagy csatákra nem szabad számítani. A filmvégi nagy harc elég hamar lerendezésre kerül, szóval aki az összecsapások miatt ülne be a folytatásra, azt el kell hogy szomorítsam, mert nem sok van belőlük. Ezúttal is a hangulaton, a konfliktusokon, és a karaktereken van a hangsúly. Egy okos, filozofikus film, ami mondanivalót akar átadni a nézőjének. A Dűne masszív, vérbeli, hardcore sci-fi, a második része pedig olyan homokféreg, amit nem láttunk jönni!