Kritika: A majom (The Monkey)

Majom bajom.

Bármennyire is vártam Osgood Perkins legújabb alkotását, a végeredményt látva csalódnom kellett. A majom egyszerűen nem találta meg a saját hangját. Se nem vicces, se nem véres.

A történet egy ikerpárról szól, akikre még az apjuk (Adam Scott) hagyta azt a bizonyos majmot. (Itt jegyezném meg, hogy a film hazai marketingje kicsit félrement, ugyanis a filmbéli majom nem cintányéros, ahogy az a legtöbb helyen olvasható, hanem doboló. Egy nagy dobbal és két dobverővel rendelkezik, de ezen lépjünk is túl.)
Bill és Hal (Theo James) még gyerekkorukban rájönnek, hogy a majom nem egy játékszer, hanem egy gonosz tárgy, ami embereket öl. Bill és Hal között amúgy sem olyan üde a testvéri kötelék, hát még akkor, amikor rájönnek, hogy a majom nem teljesíti gazdáinak kívánságait, ugyanis sajátos szabályrendszer szerint működik. Bill és Hal a sok tragédia után végül megszabadul a tárgytól, viszont huszonöt évvel később ismét szembe kell nézniük a múltjuk egyik sötét árnyával.

Bár nem olvastam a film alapjául szolgáló King novellát, de abszolút egyetértek azzal, hogy a fentebb leírtakat kizárólag dark humorral ötvözve lehetett megvalósítani. A problémák nem is a koncepció, hanem a megvalósítás szintjén keresendőek. A történet első, körülbelül fél órája egy igen hosszú felvezetés, ami rendben is volna, ha a cselekmény második fele teljesíti az én egyéni nézői igényeimet. A film megnézése után, és még jelen írás gépelése közben is azon a véleményen vagyok, hogy az egész akkor működött volna igazán, ha Bill és Hal végig gyermekként vannak jelen a cselekményben. A Stranger Things óta amúgy is trend lett, hogy a horrortörténetekben gyermekek a főszereplők. Sokkal jobban ki lehetett volna aknázni az ikrek közötti viszonyt, sőt tanulságot is el lehetett volna hinteni a forgatókönyvben, ám ehelyett dark humort kaptunk, amivel nincs is baj, csak olyan minőségben köszönöm, nem kérem, mint amilyenben A majom szállítja. Ennyire erőltetett és kínos poénokat én már rég hallottam. Egyszerűen nem volt ritmusa a cselekménynek és a poénok is rosszul lettek ütemezve. Azon a vetítésen, melyen én is voltam, a nézőközönség nem sokszor nevetett fel. De ez még hagyján, a legnagyobb érvágást a halálesetek okozták, ugyanis nemcsak hogy nem lettek véresek, de a készítőkbe egy leheletnyi kreativitás sem szorult. Komolyan, A majomnak egy dolga lett volna, hogy szórakoztasson, de ezt az egyszerű dolgot sem sikerült neki abszolválnia. Az egész cselekmény tele van redneck és ahhoz közelítő tenyérbemászó, antipatikus karakterrel, akik meg is érdemelték volna a véresebbnél véresebb halált. De még a főszereplők erkölcsi jelleme is megkérdőjelezhető. Nihilsta felfogás köszön vissza filmből: külsőleg (látvány, díszlet) rendben van, de a tartalma lapos, unalmas és sótlan. Egyszerűen nincs miért kedvelni ezt a művet.

Egyetlenegy pozitív dolgot tudok csupán felhozni, mégpedig azt, hogy a címszereplő majom tényleg félelmetesre sikerült. Számos hatásos jelenete van és a hideg kirázott a tekintetétől vagy épp a mosolyától. Illetve a tény, hogy elpusztíthatatlan, még hatásosabbá tette mivoltát.