Kritika: Oppenheimer

Világok pusztítója.

Christopher Nolan az én szememben a Dunkirk óta igencsak leszálló ágban van, pedig a korábbi alkotásait egytől egyik imádtam. Azt veszem észre, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a Nolan-varázs egyre inkább kezd alábbhagyni. A Dunkirk szerintem akkor működhetett volna igazán, ha nem több, hanem csak egy történetszálon futtatja a cselekményét. Sokkal intenzívebb hatást lehetett volna így elérni. A Tenet pedig… hát, voltak benne hatásos jelenetek, de mintha a rendező túl nagy fába vágta volna a fejszéjét, ami a végső nagy csatánál ütközik ki igazán, és alig lehet követni, hogy mi is történik a vásznon, illetve azt, hogy a sok maszkos figura közül ki kivel is van. Mindezektől függetlenül még mindig gyermeki lelkesedéssel várom a legújabb Nolan produkciót, remélve, hogy ismét maradandó élménnyel távozok a moziteremből.

Az Oppenheimer esetében minden adva van egy remek életrajzi drámához. Maga az atombomba feltalálása, illetve az ezt követő morális döntések mind egy remek film alapjait szolgálják. Az Oppenheimer megnézése után az fogalmazódott meg bennem, hogy egy jó filmet láttam, mindazonáltal sokkal több potenciál lett volna még benne. Úgy érzem, hogy a történet sok esetben fókuszvesztett lett. A film a nézőt a sűrűjébe dobja, megannyi névvel, történelmi kikacsintással és időugrással. Szóval szerintem senkinek sem árt, ha felkészülten érkezik a moziba. Ahogy a Dunkirknél, úgy az Oppenheimer esetében is azt állítom, hogy sokkal jobban állt volna a lineáris történetvezetést a filmnek.
A cselekmény első egy órája szó szerint kapkodás, térben és időben össze-vissza ugrálunk és bár sok jelenet fekete-fehérben lett forgatva, az nem jelenti azt, hogy ezek a jelenetek a múltban is játszódnak, ugyanis sokszor kell szembesülni azzal a ténnyel, hogy a fekete-fehér jelenetek pont, hogy később játszódnak, mint a színesek. Természetesen a forgatókönyv az egyórás felvezetés után nyom egy satuféket, aminek köszönhetően hagyja, hogy a néző rendet tegyen a saját fejében, és képes legyen feldolgozni az információkat, amit addig a cselekmény kituszkolt magából.

A film legnagyobb csúcspontja a Trinity-teszt. Az a legfeszültebb jelenet, amire még Ludwig Göransson zenei aláfestése is rátesz egy lapáttal. Szenzációs: mind vizuálisan, mind... igazából minden szempontból. A hangok, a képek, a vágások, a színeszek, minden egyes elem ott összpontosul egy halmazba, és robban bele az ember retinájába.
Nolan imádja az IMAX-et, már A sötét lovag esetében is használt IMAX kamerát, és ezt a hagyományát tovább is vitte a többi munkájába, viszont az Oppenheimer esetében rengeteg marketing célzatú videó látott napvilágot, hogy a filmet IMAX-ben érdemes megnézni, mivel csak így jön át igazán az atmoszférája, és ezzel kerülünk bele a legmélyebben Oppenheimer fejébe. Nos, nem árulok el nagy titkot, ha azt írom, hogy az Oppenheimerben nincsenek akciójelenetek, így az IMAX kamerák használatát kicsit felesleges döntésnek éreztem Nolan mostani munkáját illetően. Azoknál a jeleneteknél ahol Oppenheimer vízióit láthatjuk, illetve a Trinity-teszt esetében érdemes volt ezt a technikát választania, viszont ez a filmnek kb. 20%-a. A maradékban egyszerűen nem jön át az a hatás, ami indokolttá tenné ezt a fajta filmezési megoldást. Természetesen sok közeli képet láthatunk a színészekről, főleg Cillian Murphyről, de számomra az IMAX technika használata nem a közeli képeknél éri el a hatását, hanem a látványos, akciódús jeleneteknél.
Tény az is, hogy Nolan nem szereti a CGI használatát, amiért továbbra is minden elismerésem, és hihetetlenül jó pirotechnikát kellett használnia a stábnak, hogy olyan nagy volumenű robbanásokat láthassunk a filmben, hogy az érzékszerveink elhiggyék, hogy most egy igazi bomba robbanását láthatjuk.

Cillian Murphy nem először dolgozik együtt a rendezővel, de csak most kapott tőle igazán nagy szerepet. Murphy alakítása a legjobb filmben, mindenki az ő játéknak van alárendelve. Talán még Robert Downey Jr.-t érdemes külön megemlíteni, ugyanis ő a második legjobban alakító színész a filmben, és a tárgyalótermi részekben a hideg kirázott tőle. Downey egyébként nagyon hálás szerepet kapott, és ez meg is mutatkozik a játékán.
Nolan sokszor kapott már kritikát azért, mert a női karaktereivel nem tud mit kezdeni, és nem az Oppenheimer esetében figyelhető meg a javuló tendencia. Emily Blunt, aki Kitty Oppenheimert alakítja, igazán antipatikus lett. Úgy, hogy nagyon nincs is bemutatva a viselkedése mögötti magyarázat. Florence Pugh pedig... maradjunk annyiban, hogy itt is ledobta a textilt magáról, így férfi olvasóink örülhetnek, mert bájait IMAX minőségben is megcsodálhatják, viszont az ő karaktere sem lett túlbonyolítva.
Tisztában vagyok vele, hogy Nolan a forgatókönyvet Oppenheimer szemszögéből írta, ezért a többi karakternek esélye sem volt kibontakozni a cselekmény során, szóval jobb, ha erre mindenki felkészül, de vitathatatlan, hogy Murphy nagyon jó a szerepében, ami miatt esélyes is lehet egy Oscar-jelölésre.

A cselekmény utolsó egy órája egyébként egy tárgyalótermi drámába megy át, ami eleinte feszült és hatásos, viszont olyan hosszúra lett nyújtva, hogy a végén – számomra – már szenvedés volt.
A morális dilemmák, és a következmények, melyeket az atombomba megszületése és bevetése okozott, hatásosan lett bemutatva, viszont, mint ahogy már korábban írtam, az Oppenheimer túl hosszú és sokszor fókuszvezetett. Szerintem sokkal jobban működött volna a film kevesebb játékidővel. Természetesen ezzel továbbra sem mondom azt, hogy rossz film lett, de a "jó" kategóriánál lehetett volna több is.