Kritika: Az éhezők viadala - Énekesmadarak és kígyók balladája (The Hunger Games: The Ballad of Songbirds and Snakes)

A hó mindig felül landol.

Az éhezők viadala előzményfilmje nem olyan rossz, mint ahogy a legtöbb külföldi és hazai újságíró állítja, mindazonáltal a helyén kell kezelni. Jelen írásunkban végig kísérjük az olvasót a megvilágosodás útján, hogy mit kell várni az Énekesmadarak és kígyók balladájától.

Egy fiktív univerzum bővítésére és mélyítésére számtalan példát lehetet látni nemcsak a filmek világában, de a könyvekében is. Meg merem kockáztatni, hogy mindenkinek van egy saját élménye ezzel kapcsolatban. Ez lehet egy euforikus is, amikor örül az ember, hogy visszatérhet kedvenc képzeletbeli világába, sőt meg is érte visszatérni, hiszen új helyeket, szeplőket ismerhetett meg. Viszont van, amikor az univerzum tágítása a visszájára fordul, és úgy érezzük, hogy csak egy újabb bőrlehúzást kaptunk. Ám utóbbinak is van pozitív hatása, hiszen az alapmű vagy éppen művek szellemi értéke felerősödik. Bizonyára mindkét esetre számtalan példát tudna felhozni az olvasóközönségünk, de jelen írásunk tárgya nem a kollektív élményeken való filozofálás, hanem a konszenzus megtalálása. 

Mindazonáltal innentől muszáj személyesebbre venni, valamint megemlíteni, hogy a Suzanne Collins által megtermetet világ annak idején engem is beszippantott. Korábban itt is kifejtettem mind a könyvekről (első könyv, második könyv), mind a belőlük készült filmekről (első film, második film) a véleményemet. Bár a Kapitólium és a körzetek disztópikus társadalmában tanulságos volt kalandozni, jómagam a harmadik felvonásban laposnak éreztem az eseményeket. A katartikus élményt sem a könyv, sem pedig a film (pedig két részre lett bontva) nem tudta elhozni számomra. Ettől függetlenül vártam, hogy mit is tud nekem nyújtani az előzményfilm. Szükségesnek tartom megemlíteni azt is, hogy az Énekesmadarak és kígyók balladáját nem olvastam, így a filmet önmagában tudom csak értékelni.

Az Énekesmadarak és kígyók balladája már a felütésével megfogott: sokkal sötétebb és utópisztikusabb lett, mint Az éhezők viadala trilógia. Panem is csak éledezik az ellenállást leverő tizedik évében. A 10. Viadal azonban más lesz, mint az eddigiek, ugyanis a kiválasztott körzetiek Kapitóliumi mentort kapnak, kiknek az lesz a dolga, hogy menedzseljék a jelölteket. Coriolanus Snow (Tom Blyth) is ilyen mentor, mégpedig a 12. körzet énekesmadaráé, Lucy Gray-é (Rachel Zegler). Szerintem mindenki hibát követ el, aki az előzményfilmet Lucy Gray karakterén keresztül próbálja megközelíteni. Lucy nem egy Katniss Everdeen. Ugyan helyén van a szíve, de egyben bohókás, öntörvényű lány. Lucy számomra mindvégig közömbös volt, nem tudtam sem kedvelni, sem utálni. Rachel Zegler meggyőző alakítása sem teszi szerethetővé a figurát, de talán nem is ez a cél. Ugyanis a történet Snow-ról és az ő pálfordulásáról szól. Snow jellemében még ott a jóságnak a szikrája, viszont a 10. Viadal és az utána történtek szép lassan átcsábítják a „sötét oldalra”. Az Énekesmadarak és kígyók balladája pedig remekül bemutatja az ő karakterének torzulását. Igazi jellemfejlődés megy végbe a cselekmény során, és mértani pontossággal van levezetve az ok és okozati összefüggés. Noha aki olvasott legalább egy könyvet Collinstól, az tudhatja, hogy nem tartoznak az erősségei közé a mély, filozofikus gondolatok, sem a társadalomkritika multiplexeknél mélyebb szintű kivesézése, most mégis helyére kerültek a dolgok, és Snow karakterében összpontosultak.

Az Énekesmadarak és kígyók balladája nem tökéletes film, az utolsó egyharmada kifejezetten csapongóra sikeredett, ami nem tett jót a narratívának. Ugyan a film nagy része egyenletes, de a végére olyan érzésem volt, hogy vannak itt karakterek, akiknek hatást és ellenhatást kellene kiváltaniuk egymásból, és ez valahogy a végére már nem nagyon akaródzott. Ettől függetlenül egy korrekt alkotásról beszélhetünk, remek vizualitással megspékelve. A látvány most még sötétebb, és remek volt látni, ahogy a Kapitólium is csak épül, és még nincs benne az a nagy fényűzés, amit a trilógiában láthattunk. A 10. Viadal arénája ugyan kisebb az eddig látottakhoz képest, mégis puritánabb. Sőt maga a Viadal is sokkal erőszakosabb és naturalistább lett, természetesen a PG-13-as (itthon 16-os) korhatárbesorolás keretei között. Aki egy utópisztikus világban játszódó karakterdrámát akar látni, és tetszett neki Az éhezők viadala trilógia, annak bátran ajánlom a filmet, mert nem fog benne csalódni.