Kritika: Gladiátor II

Panem et circenses.

Ridley Scotton kívül szerintem nincs olyan ember, aki igényt tartott volna a 2000-ben bemutatott eposzi mű, a Gladiátor folytatására. Akarva-akaratlanul, de végül megkaptuk a folytatást, ami természetesen nem ér fel az első részhez, és azt a kevés pozitív elemét is a Colosseum poros, murvás talján kell keresni.

A folytatás valamilyen mértékig a nosztalgia erejével próbálja elhitetni a nézővel azt, hogy ez a rész igenis egy méltó, eposzi film lesz, olyan, mint annak idején az elődje is, mindazonáltal ez a tény hamar megcáfolásra került. Kétség sem fér hozzá, hogy a folytatás látványvilága monumentálisra sikeredett és bátran ajánlott minél nagyobb vásznon megnézni, mert a film elején látott csata, de úgy összességében az összes harci jelenet látványos. A CGI leginkább az állatok megjelenítése kapcsán csetlett-botlott, mert azoknál érződött igazán a nem megfelelő kivitelezés.

Viszont a nosztalgián és a látványon túlmenően a folytatás elbukik, mégpedig a rosszul megírt forgatókönyvön.
A legnagyobb baj már az elején, a felvezető szövegben tetten érhető. Az írók sem a film elején, sem pedig a film egésze során nem indokolják meg azt, hogy Róma népe hogyan is jut el odáig, hogy az egyik pillanatban még Maximust és vele együtt Marcus Aurelius álmát éltetik, aztán hirtelen a nép felett már nem egy, hanem egyből kettő zsarnok Császár uralkodik. Egyszerűen nincs ok-okozati összefüggés a két rész között, ehelyett egy olyan suta in medias rest kapunk, ami nagyon kínos. A két film története között nincs átfedés, ami miatt már az elején érezni lehet, hogy ez bizony egy izzadtságszagú folytatás. Lucius, azaz Hanno (Paul Mescal) történetszála szerintem unalmasra sikerült. Karaktere nem ér fel Maximuséhoz, ráadásul a színészben sem volt meg az a karizma, mint ami Russell Crowe-ban volt. Lucius számomra egyáltalán nem volt szerethető, sőt igazából egy sértődött, makacs, konok személy lett és egyszer sem volt megindokolva, hogy az ő karakterét most miért is kellene olyan magas piedesztálra emelni, mint Maximusét. Hozzáteszem, az sem segített az összképen, hogy Mescalt mind Pedro Pascal, mind pedig Denzel Washington lejátszotta a vászonról, de főleg az utóbbi. A történetet igazából a Denzel Washington által alakított Macrinus menti meg. Igaz, Macrinus karaktere sokszor átmegy ripacsokodóba, de azok a fondorlatos tervek és ármányok, amiket szövöget úgy, hogy közben képes mindenkin átgázolni, az egyszerűen zseniális. A cselekmény elején Macrinus egy egyszerű üzletemberként indul, viszont olyan jól mozgatja a szálakat, hogy Császári magaslatokba kerül. Az ő karakterén keresztül ismerheti meg a néző a Rómában uralkodó politikai belviszályt, azokat a kapzsi, korrupt közszolgákat, akik ellen Marcus Aurelius is fel akart lépni. A cselekmény politikai szála lényegében görbe tükröt mutat a ma is ismert politikai helyzeteknek.

A folytatás az övön aluli ütést akkor viszi be, amikor Maximusról egy olyan információ derül ki, ami lényegében az ő tiszta, erkölcsös jellemét a sárba tiporja, de teszi mindezt úgy, hogy közben a készítőknek nincs is lelkiismeret-furdalásuk emiatt. Ezt a mozzanatot azért sem tudom hova tenni, mert az első rész során még maga Ridley Scott volt az ellen, hogy Maximus és Lucilla között bármiféle romantikus kapcsolat alakuljon ki. Emiatt van is bennem egyfajta düh és ambivalencia a folytatás kapcsán. A látvány és a politikai szál kifejezetten tetszett, összességében a rendezés is a helyén volt, viszont azt a megannyi inkompetenciát, amivel küzd a film, egyszerűen nem tudom hová tenni. Nekem Hans Zimmer is hiányzott, Harry Gregson-Williams zeneszámai a nyomába sem értek az első részének. Nem is csoda, hogy inkább annak a mára már klasszikussá vált számai elevenedtek meg a legtöbb monumentálisabb jelenetben. A Gladiátor folytatására kolosszális elvárások nélkül érdemes beülni, mert akkor nem éri akkora csalódás a nézőt.