Kritika: anyám! (mother!)

Az anyját!

Darren Aronofsky filmjei általában nem könnyen emészthetőek. Bár vannak kivételek (lásd: A pankrátor, Fekete hattyú), viszont filmográfiája jelentős részét olyan művek alkotják, amelyeket átérezni, illetve érteni kell. Alkotásainál ez a két dolog általában egybeolvad, a néző úgy értelmezi a látottakat, ahogyan azt átélte. Magyarán nem feltétlenül kell egy általános értelmezést kapnunk a filmtől, mert mindenki a saját módján értelmezi. Ez a kijelentés szerintem A forrás című filmjére a legjellemzőbb.

Ezért is egy kicsit félrevezető, hogy a rendező úr legújabb filmjének poszterein is úgy hivatkoznak rá, mint a Fekete hattyú rendezőjére, ugyanis a mostani műve, az anyám! sokkal inkább közelebb áll olyan korábbi alkotásaihoz, mint az előbb említett A forrás, vagy a Noé. Sőt a film előzetesei is megtévesztőek: azt gondolná az ember, hogy majd egy thriller-/horrorszerű filmet fog látni, pedig ez nem így van. És erre nem véletlenül térek ki ennyire részletesen, ugyanis ezt jobb tisztázni, még mielőtt valaki jegyet váltana erre filmre. Ugyanis aki hozzá van szokva az agyatlan akciófilmekhez, az intenzív vágásokhoz, meg az olyan alkotásokhoz, amik a néző szájába rágják a mondanivalójukat, azoknak ez a film nemhogy nem ajánlott, de messzire elkerülendő! Ezzel senkit nem akarok megbántani, de jobb erre felkészülni. Az anyám! nézése közben minden egyes részletre oda kell figyelni. Mindennek jelentősége van: a karakterek metakommunikációjától kezdve a viszonyrendszerükön át, egészen a film cselekménye során előforduló szimbolikáig, metaforákig. Utóbbiból viszont tényleg nagyon sok van, aminek köszönhetően elég sokrétű értelmezést lehet adni a filmnek. Persze lehet felületesen is elemezni a dolgokat, és úgy is kap valamit a néző, de aki képes a felszín alá is tekinteni, annak például bibliai elemek is megelevenednek, a mai kor problémáira vetítve azokat. Szóval igen, az anyám! című film sem egy könnyű darab, emészteni kell, nem is keveset.

Így a cselekménybe nem is akarok belemenni nagyon részletesen, mert senkit sem akarok megfosztani a felfedezés lehetőségétől. Maximum a szerkezeti felépítésére térnék ki, ami két részre bontható. Az elsőben, még csak szemlélődő a néző, egy karakterrel sem tud azonosulni, de a második részben, már sokkal inkább. Jennifer Lawrence figuráján keresztül élhetjük át leginkább az eseményeket. Az azonosulásra az operatőri munka is rátett egy lapáttal, ugyanis sok jelenet úgy volt felvéve, hogy a kamera Lawrence kisasszony mögött volt. Viszont egy-egy jelenet nagyon öncélúra sikerült, értem ezt úgy, hogy Jennifer Lawrence-en nagyon sokszor megakad a kamera, ami szerintem a rendező fétise volt, hogy a barátnőjét különböző pózokban is felvegye. De azért nem volt olyan sok, hogy ez a film élvezhetőségének rovására ment volna.

Természetesen a színészi alakítások is rendben voltak. Javier Bardem remekül hozta a kiégett író szerepét, aki lágyszívű, de azért van az a pont, mikor képes kikelni magából. Jennifer Lawrence meg az utóbbi időkben nem nagyon erőltette meg magát színészileg, de itt valahogy visszatalált régi önmagához, ami ebben a filmben kifejezetten kellett is, mivel az ő karaktere a legfontosabb a cselekményben.

Összegezve tehát az anyám! egy gondolatkeltő film, amit emészteni kell, sok motívumot és szimbolikát tartalmaz, aminek köszönhetően nem feltétlenül kell egy általános értelmezést várni tőle. Nekem úgy tűnik,  hogy Darren Aronofsky a Noé óta nem tud elszakadni a bibliai elemektől, amiket legújabb filmjében arra használ, hogy korunk legsúlyosabb problémáit kihangsúlyozza. De emellett még számos magával ragadó dolgot fedezhet fel a közönség, amelyek száma a befogadóképességgel egyenesen arányosan nő...