Kritika: Thor - Ragnarök (Thor: Ragnarok)

Túltolva.

SPOILERMENTES!

Tény, hogy nem vagyok rajongója a Marvel Moziverzumnak, viszont ettől függetlenül mindig várom a stúdió legújabb filmjeit; leginkább gyermeki naivitásból fakadóan, hogy talán most pozitívan csalódok (megjegyezném, ilyen egy alkalommal fordult elő: az Amerika Kapitány: Polgárháború esetében), és azért, mert az alapműveket, amikből dolgoznak, szeretem.

Így voltam a Thor harmadik részét illetően is. Aztán ez szép lassan alábbhagyott, még a film megnézése előtt! Ugyanis tisztában voltam a Ragnarök történetével. Ami, hozzáteszem, képregényben sokkal, de sokkal komorabb és nagyon fontos esemény. Viszont a film előzetesei a vártnál sokkal komolytalanabb hangvételt sugalltak, amitől nem kicsit estem kétségbe, hogy ez most mégis hogy jött össze a stúdiónak. De aztán az ismerőseim, akik jobban tisztában voltak Taika Waititi rendező úr filmográfiájával, megnyugtattak, hogy ő azért nem szokta a filmjeiben „fullba nyomni a kretént”, azaz jól egyensúlyoz a komorság és a humor között. Szóval naivan azzal a tudattal ültem be a moziba, hogy talán nem lesz annyira harsány, mint amit film előzetesei alapján képzeltem. Nos, nem így lett! És nem is azzal van a baj, hogy rossz film a Thor: Ragnarök, mert az nem igaz, csak éppen ugyanazok a negatívumok és pozitívumok mondhatók el róla, mint az összes többi MCU-filmről. A stúdió fejesei annyira nem látnak ki a pénz fedte homályból, hogy évről évre egyre jobban szarnak bele az újításba. Persze a számok őket igazolják, de nem akarom elhinni, hogy mást nem zavar, hogy már megint egy semmitmondó főgonoszt tolnak a nézők elé, már megint a karakterfejlődés egyenlő a nullával, és még sorolhatnám. Sőt idén két harsányabb Marvel-film is volt (A galaxis őrzői 2., Pókember: Hazatérés), de így, a Thor: Ragnarök után visszagondolva, A galaxis őrzői nem tolták túl ennyire a poénkodást. Olyan könnyeden kezel mindent a Thor harmadik része, hogy igazából az egész történet egy ilyen kis mellékszálnak tekinthető a nagy egészben, pedig lett volna mit felvezetni, szóval ez egy óriási kihagyott ziccer.

Persze lehet azzal érvelni, hogy így is a Thor: Ragnarök a legjobb Thor-film, ami igaz. De azért nézzünk már magunkba, nem volt nehéz megugrani azt a bizonyos lécet az előző két részt ismerve. Viszont egy kis képzavar is fennáll, ugyanis a Thor harmadik része elég sok képregény cselekményét dolgozza fel, igen, beleértve a Planet Hulk sztorit is, és pont, hogy a címadó történettel foglalkozik a legkevesebbet, ezért nem is értem, ezt a címválasztást a stúdió részéről.

A történetbe nem is nagyon akarok belemenni a spoilerek elkerülése végett, de maradjunk annyiban, hogy remek cameók vannak a filmben, és elég dinamikus lett a történetvezetés, aminek köszönhetően, hiába a harmadik rész a leghosszabb Thor-film, egyáltalán nem érződött hosszúnak. Viszont kár, hogy az előzetesek lelőtték, hogy Thor a Sakaar nevű bolygón a zöld óriással fog megküzdeni, ugyanis a film cselekménye, ha nem is hosszas várakozás után, de nem egyből fedi fel Sakaar nagy bajnokának a kilétét. Ami tök jól el is sülhetett volna, ha - mint már említettem -, a marketing nem lőtte volna el. Így meg csak annak nem esik le, hogy kire célozgatnak a film eseményei alatt, aki nem látott egy előzetest sem. Ja, meg Thornak...
És ha már kiszámíthatóság: kegyetlenül kiszámítható a film, a készítők meg sem próbálkoztak azzal, hogy azért egy-egy csavart vigyenek a sztoriba. De persze minek, hiszen így is szórakoztató alkotás lett, és sajnos az elvakultabb fanoknak ennyi elég is...

A színészek hozzák az elvárt teljesítményt: Jeff Goldblum, mint Nagymester remek választás volt. A karaktere hiába egy ripacskodó pojáca, mégis képes volt elviselhető formában a vászonra vinni. Cate Blanchett, mint Hela is remek volt. Legalábbis jól játszotta Blanchett a gonosz karaktert. Viszont karakterének mélysége ugyanúgy, mint az összes eddigi MCU-film főgonoszának, egyenlő a nullával. A karaktereket illetően az egyik legnagyobb pozitívum Tessa Thompson nevéhez fűződik. Ugyanis a legvagányabb női karaktert sikerült Thompson kisasszonnyal behozni a Marvel Moziverzumba és igen, még Black Widownál is keményebb!
Az írásom elején említettem, hogy nem jellemző az MCU-filmekre a karakterfejlődés, és bár itt se vitték túlzásba, de a mellékszereplők egész tűrhető fejlődésen mentek keresztül. Thorra azért nem mondható, hogy fejlődött a karaktere, mert lényegében csupán szemléletváltáson esett át, és az se volt valami eget rengető.

A látvány, mondanom sem kell, korrekt volt, bár egy-két helyen a CGI elég felemásra sikeredett, de gondolom, amikor a film home videós változatban is megjelenik, akkor már javítva lesz ez a kis malőr. Kivitelezés szempontjából mégis leginkább a film zenéit emelném ki. Mark Mothersbaugh elektronikus zeneszámai sokszor feldobták az adott jelenetet.

Összegezve: tucat Marvel-film, amilyet már sokszor láthattunk. Aki nem unja még a bevált receptet, az úgyis élvezni fogja, akik viszont megújulást várnak a stúdiótól, azokat el kell szomorítanom, mert továbbra is várniuk kell rá.