Kritika: Mami (Ma)

Nincs baj, itt a Mami.

A Blumhouse 2007-es indulása óta számos remek és kevésbé remek produkciót tett le az asztalra. Én nem vagyok egy nagy Blumhouse-rajongó, viszont a Mami című alkotásuk felkeltette az érdeklődésemet. Persze maga az alapkoncepció nem hathat újként, de azért így is volt benne potenciál. Az ötlet például remek: egy közösségből kitagadott nő most végre bosszút állhat.
Ám sajnos a készítők is csak eddig a gondolatmenetig juthattak… De erről kicsit később.

Sue Ann (Octavia Spencer) magányos nő, aki egy csendes ohiói városkában él. Egy nap pár tinédzser szívességet kér tőle, hogy vegyen nekik piát. Sue Ann kapva kap az esélyen, hogy új barátokra tegyen szert, így meghívja magához a fiatalokat, hogy ott bulizzanak. Viszont van pár szabály, amelyet a fiataloknak be kell tartaniuk: egyiküknek mindig józannak kell maradnia, nem szabad káromkodni, sosem szabad felmenni az emeletre, és úgy kell szólítaniuk őt, hogy „Mami”.
Mami vendégszeretete eleinte jó mókának tűnik a fiataloknak, de hamar rá kell jönniük, hogy valójában egy igazi ünneprontó.

A film legnagyobb erősségei maguk a színészek, főleg Octavia Spencer, akiről tényleg el lehet hinni, hogy valami nincs rendben vele. Sőt amikor kellett, félelmetesnek hatott a karaktere. A tinédzserek alakításával se volt különösebben gond, de a film címszereplője az, aki elvitte a hátán a filmet. Csak ettől függetlenül egyik karakter se lett rendesen kidolgozva. A fiatalok teljesen felszínesek, százszor látott klisékből vannak felépítve.
Viszont a gond ott van, hogy maga a Mami jelleme sem kapja meg a kellő karakterfelépítést. Ugyan a készítők bedobnak egy-két flashbacket a cselekmény során, de valahogy ez kevésnek hatott, sokkal mélyebben és árnyaltabban kellett volna bemutatni a figurát, hogy tisztán érződjenek, miért és hogyan jutott el oda, ahova.

Sőt ennél a Blumhouse alkotásnál is egy teljes műfaji kavalkádot kap a néző: a Mami egyszerre akar lenni horror, dráma és thriller. Ami nem rossz kombináció, viszont egyik műfajban sem találja a helyét. Ráadásul nagyon rosszul vált a műfajok között. Ugyanazt érzetem most is, mint pár hónapja a Boldog halálnapot! 2 esetében.  

Persze a kivitelezés remek, a zene, a helyszínek és az operatőri munka korrekt, viszont az imént felsorolt hibái miatt egy remeknek tűnő koncepció süllyed le az átlagfilmek szintjére. Az egészen az érződött, hogy Scotty Landes, a forgatókönyvíró egyszerűen nem tudott többet kihozni a karaktereiből. A film rendezője, Tate Taylor próbált azért valamit javítani a helyzeten, de sajnos nem jött neki össze. A "bullying" témát meg számos más film feldogozta már, és ennél sokkal jobban. Mondjuk a Mami mentségére szóljon, hogy a történet vége üt, na meg vannak kiemelkedő pillanatai - ami leginkább a színészi alakításoknak tudható be -, de ennél többet sajnos nem tartogat.