Kritika: Rambo V - Utolsó vér (Rambo: Last Blood)

Bosszúhadjárat.

John Rambo visszavonultan éli mindennapjait egy arizonai farmon. Ha kell, a helyi rendőrségnek besegít, de a ideje legnagyobb részét a lovaglás és a farmon való munka teszi ki. Egy nap a házvezetőnője, Maria unokája felkerekedik, hogy megtalálja vér szerinti édesapját, aki valahol Mexikóban van. John ugyan megpróbálja lebeszélni a lányt, hogy a kinti világ veszélyes és nem tudja őt megvédeni odakint. Ám Gabrielle mégis Mexikóba indul, ahol ugyan találkozik az édesapjával, de az hamar le is koptatja a kiscsajt, aki bánatában egy helyi szórakozóhelyen köt ki, ahol az egyik szex- és drogkereskedő mexikói kartell vezérével találkozik. Gabrielle-t elrabolják, így John Mexikóba indul, hogy személyes bosszúhadjáratot indítson a lány fogva tartói ellen.

Az első három John Rambo-filmet kifejezetten szerettem, igazi klasszikusok számomra. Még a negyedik részt is tudtam élvezni – igaz, ott a kivégzések olyan brutálisak voltak, hogy néhol már-már nevetségesbe csaptak át. Mindazonáltal a legújabb rész minden tekintetben alul marad az előző részekkel szemben, és talán az idei filmtermés egyik, ha nem is a legrosszabb filmje a Rambo V – Utolsó vér.

Maga a történtet nagyon vontatott és lassan indul be. A cselekmény eleje lényegében arra lenne felépítve, hogy bemutassa, hogy Carmen az egyetlen, aki értelmet ad John életének, hogy van még jó a földön, van még kiért élnie. Viszont a két karakter között nincs meg a kémia.
Sőt Sylvester Stallone színészi játéka sem segít ezen, mivel egyszerűen nem tud érzelmeket kifejezni az arcával; és Gabrielle-t alakító Yvette Monreal színésznő is teljesen közepes alakítást tesz le az asztalra. Szóval vannak gondok rendesen, és egyszerűen nem tudom felfogni, hogy nem volt olyan a stábban, aki érzékelte volna, hogy ez így nagyon kevés lesz.

Erre még az is rátesz egy lapáttal, hogy a teljes cselekmény kiszámítható és sablonos. Persze egyik Rambo-film sem a története miatt lett kiemelkedő, de az új résznél nagyon érződött, hogy klisékből dolgoztak a készítők és már semmi eredeti ötletük nem volt. Pedig szerintem egy jó forgatókönyvvel sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből a részből, és méltó módon búcsút lehetett volna mondani John Rambo karakterének.
Ugyan a történet néha érzékelteti, hogy Rambo poszttraumás stresszel küzd, ám a fim érdemben nem foglalkozik ezzel, és ezáltal nem tud sokat kihozni belőle. Maga az alapkoncepció is zavaros számomra, mivel eleve olyan karaktereket vonultat fel a film, akik az előző részekben nem voltak jelen. És a főellenség is egy nulla, egy senki. Persze egyetlen Rambo-filmben sem voltak az ellenfelek túldimenzionálva, de a legújabb részben meg aztán pláne nem.

Szerintem ez az egész sokkal jobban működött volna, ha Johnnak egy régi (halottnak hitt) ellenségével, vagy egy régi barátjával kell megküzdenie, mint az, hogy a drámát próbálják erőltetni – elég kínosan. Persze a film végén kapunk akciót, ami elég véresre sikeredett, talán jobban, mint a negyedik részben, de azon elég gyorsan túlsuhan a cselekmény, és alig fog rá emlékezni a néző.