Kritika: Mufasa - Az oroszlánkirály (Mufasa: The Lion King)

Hakuna Matata Mufasa.

Becsülendő dolog, hogy a Disney végre képes volt elrugaszkodni az ismert alapanyagoktól és egy új, frissnek ható történetet tálaltak Az oroszlánkirály rajongói számára.

A '90-es és korai 2000-es években születettek számára ismerősek lehetnek a Disney VHS-re készült folytatásai. Ez alól Az oroszlánkirály sem volt kivétel, hiszen Az oroszlánkirály 2. – Simba büszkesége, valamint Az oroszlánkirály 3. – Hakuna Matata a sajátos módjukon és minőségükben, de folytatták a jól ismert történetet. Én személy szerint már gyerekként sem értettem, hogy a „happy end” vagy éppen a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” végű sztorikat miért kell folytatni. Persze vannak kivételek, de pont Az oroszlánkirály esetében volt az, hogy már gyermekként is izzadságszagúnak éreztem a folytatásokat. Kivéve a Timon és Pumbaa sorozatot, mert az azért egy darabig elszórakoztatott.
A Disney viszont csavart egyet a dolgokon és a Mufasa: Az oroszlánkirály nem csak sequelként, hanem prequelként is funkcionál.

A sequel szálon megismerhetjük Az oroszlánkirály 2. – Simba büszkeségéből átemelt Kiarát (Blue Ivy Carter), ahogy Rafiki (John Kani) elmeséli a kis oroszlánlánynak a nagyapja, Mufasa (Aaron Pierre) történetét. Ebből már lehet is következtetni arra, hogy a prequel szál pedig Mufasa eredettörténetét tárja elénk. 

Na, de akkor vágjunk is bele: a film legnagyobb hibája a hosszúsága. Túl soknak éreztem a kétórás játékidőt. Túlságosan elnyújtott jelenetekkel operál, ami miatt laposnak és néhol unalmasnak érződik. Szerintem bőven elég lett volna kb. másfél óra. Ugyanis akkor a sokkal dinamikusabb történetvezetés elvitte volna a figyelmet arról, hogy hiába a számos ismerős, közkedvelt karakter, továbbra sem lettek mélyebben vagy épp többdimenziósan ábrázolva. Az összképen az sem segített, hogy Timon (Billy Eichner) és Pumbaa (Seth Rogen) a sequel szálon folyton folyvást megállítja a mesélőt, Rafikit, hogy őket is tegye bele az előzménysztoriba. Ez baromira idegesítő volt, ráadásul a cselekmény dinamikájából is kizökkentett. Persze értem én, hogy a gyerekek miatt lettek beleszuszakolva a cselekménybe, de most kifejezetten idegesítőnek hatottak.

A karakterekre túlzottan nem lehet kitérni. Mufasa kitaszítottként indul el az útján, idővel egyre jobb és ügyesebb lesz. A múltja okozta traumával nehezen küzd meg, viszont miután leküzdi korlátait, úgy válik vezetővé, később pedig királlyá. Barátja, Taka (Kelvin Harrison Jr.) karakterében több potenciál volt, mindazonáltal a készítők valahogy nem tudtak élni ezzel a lehetősséggel. Sokkal kiforrottabb is lehetett volna Mufasa és Taka kapcsolata. A film legnagyobb baja, hogy felületesen és túlságosan naiv módon meséli el a két barát történetét.  

Természetesen a pozitívumokat sem szeretném kihagyni, mert abból is akad bőven. Kezdem a legfeltűnőbbel: az állatoknak végre van mimikája! Ez nagyon hiányzott a 2019-es remake-ből, és úgy tűnik, a készítők meghallották a kritikus hangokat. A látvány természetesen most is pazar: minden helyszín élő, lélegző volt. Sőt igen változatos helyekre kalauzolnak el minket, szóval a látvány ki lett maxolva. Az ismert, már-már klasszikus dallamokat mindig jó hallgatni, a klasszikus dalokhoz pedig Lin-Manuel Miranda betétdalai és Nicholas Britelli számai kifejezetten jól idomultak.

A külsőségeken túl viszont a Mufasa: Az oroszlánkirály egy középkategóriás műnek hat. A cselekménye nem olyan erős és nagy volumenű, hogy indokolt lenne a kétórás játékidő. Valamelyest kibővíti Az oroszlánkirály franchise-t, de érdemben mégsem ad hozzá annyit, hogy indokoltnak tartsam a létének szükségességét. A film nézése közben ugyanazok az érzelmek keringtek bennem, mint amikor először láttam a Simba büszkeségét. A nosztalgiafaktor itt is remekül hat, jó látni az ismerős karaktereket, ráadásul gyönyörű látvány kíséretében. Mindazonáltal ha túltesszük magunkat a nosztalgián és átlátunk a giccsen, akkor egy kiszámítható kalandfilmet kapunk. Családbarátnak pedig azért nem nevezném, mert voltak olyan jelenetei, melyek a 12-es korhatárt jelentősen megindokolták.
Pozitívum még, hogy végre egy olyan Disney-film, ami woke mentes. Bár az viccesnek hatott, hogy a főszereplők a kitaszítottak falkájától több napon keresztül menekülnek, mindezt éhgyomorral, ugyanis a vadászatukat sosem mutatják. Szóval vagy nagyon jól bírták üres hassal, vagy azért ennyi érzékenyítést megengedett magának a stúdió, hogy a vegetáriánus nézőknek is kedvezzenek.

Az élőszereplős adaptációk tekintetében pedig jó lenne, ha a stúdió ezt az új, frissnek ható irányt követné. Kiindulási pontként pedig a Mufasa: Az oroszlánkirály kifejezetten jó hivatkozási pont.