Kritika: Oppenheimer
Világok pusztítója.
Christopher Nolan az én szememben a Dunkirk óta igencsak leszálló ágban van, pedig a korábbi alkotásait egytől egyik imádtam. Azt veszem észre, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a Nolan-varázs egyre inkább kezd alábbhagyni. A Dunkirk szerintem akkor működhetett volna igazán, ha nem több, hanem csak egy történetszálon futtatja a cselekményét. Sokkal intenzívebb hatást lehetett volna így elérni. A Tenet pedig… hát, voltak benne hatásos jelenetek, de mintha a rendező túl nagy fába vágta volna a fejszéjét, ami a végső nagy csatánál ütközik ki igazán, és alig lehet követni, hogy mi is történik a vásznon, illetve azt, hogy a sok maszkos figura közül ki kivel is van. Mindezektől függetlenül még mindig gyermeki lelkesedéssel várom a legújabb Nolan produkciót, remélve, hogy ismét maradandó élménnyel távozok a moziteremből.
Kritika: Barbie
A rózsaszín cukormázon is túl...
A Barbie az idei film felhozatal talán legnagyobb meglepetése, legalábbis olyan szempontból mindenképp, hogy nem feltétlenül a nosztalgiára helyezi a hangsúlyt, hanem ténylegesen el akar mesélni egy olyan történetet, ami a plasztikbabát, azaz Barbie-t a modern kor viszontagságainak teszi ki úgy, hogy közben meg is találja (újra) a helyét a nagy egészben. A történet merít egy kicsit a Pinokkióból és a Toy Storyból is, ettől függetlenül nem lehet másolással vádolni, ugyanis a Barbie konzisztensen bújuk ki a magassarkújából, és indul el a rózsaszínköves úton, hogy önmagát és a Barbielanden túli világot felfedezze.
