Kritika: A kaszkadőr (The Fall Guy)

Felrobbantva, lelőve, kidobva.

David Leitch rendező legújabb filmjével a névtelen hősök mellett kampányol. Leitch kaszkadőrként kezdett a filmszakmában, így a mostani alkotása egy sokkal bensőségesebb mű lett. A kaszkadőr tulajdonképpen egy propagandafilm, jelezve az Akadémiának, hogy a kaszkadőrök komoly és fontos szerepet foglalnak el a filmkészítés hierarchiájában.

A felvetés jogos, hiszen kevés olyan színész van, mint Tom Cruise vagy Keanu Reeves, akik saját maguk is bevállalják a rizikós jeleneteket. Mindazonáltal A kaszkadőr talán túlzottan is egyszerűen és bugyután mutatja be a filmkészítést, hiszen, mint ahogy fentebb már említettem, a filmgyártás egy hierarchikus rendszer. A rendező próbálja dirigálni a filmjének a készítését, de a háta mögött ott liheg a stúdió, akik a gyorsaságot és a költséghatékonyságot részesítik előnyben. Ez a szakma egyáltalán nem demokratikus, sőt: diktatórikus rendszerben működik. Ugyan minden egyes résztvevő fontos szerepet játszik, viszont végén a csúcson lévők akarata fog érvényesülni. A kaszkadőr a mozgóképgyártást bohókás módon reprezentálja, miközben a cselekmény a megszokott klisék mentén halad.

A film valamelyest remake is, ugyanis a '80-as években futó The Fall Guy c. sorozaton alapul, viszont cselekménye a jelen korban játszódik. Colt Seavers (Ryan Gosling) egy visszavonult kaszkadőr, ám egy este hívást kap, hogy hőn áhított szerelme, Jody Moreno (Emily Blunt) végre filmet rendez, és őt is szeretné a kaszkadőrstábban látni. Viszont ez a felkérés csupán Gail (Hannah Waddingham), a producer hazugsága volt, hogy rávegye Coltot, keresse meg a film csillagát, Tom Rydert (Aaron Taylor-Johnson), akit már több napja nem láttak a forgatáson. Ezek után pedig konkrétan egy elnyújtott Miami Vice epizód tárul a néző elé.

Fontos, hogy erre a mozira úgy kell beülni, hogy nem a története miatt fogunk rá emlékezni, hanem sokkal inkább az akciójeleneti kapcsán. Leitch ismét bebizonyította, hogy ha akcióról van szó, akkor a kivitelezést magas színvonalon szállítja. A film humora is többször betalál, főleg a cselekmény első felében. Számos meta és popkulturális poént elsüt a film. Az önirónia magasfokát célozta meg, ráadásul emellett még egy működő romantikus szálat is kapunk tőle, sőt a történet első fele kifejezetten működik, viszont a második fele, főleg az elnyújtott végjáték már nem talált be nálam, függetlenül attól, hogy Gosling – aki nem először játszik kaszkadőrt (köhöm... Drive) – simán elviszi a hátán a filmet.
Leitch előző filmje, A gyilkos járat nálam azért siklott ki, mert a cselekmény második fele már nem kötötte le a figyelmemet, és abban a szekcióban mutatkozott meg igazán, hogy egy nem túl mély cselekményt kaptunk, ahogy jelen film esetében is. Pl. Gosling karaktere ódzkodik, amikor ismételten rizikós jelenteket kell felvennie, viszont a Tom Ryder utáni nyomozása során simán konfrontálódik, aminek természetesen bunyó a kimenetele.  

A kaszkadőr óda a szakmához, egy olyan hivatáshoz, ami több figyelmet és elismerést kellene hogy kapjon, viszont a film a kaszkadőrlét magasztalása miatt minden mást a sutba dobott. A túlzott klisék, valamint a cselekmény második felére megkétszereződött túlzások miatt A kaszkadőr hagyott némi kellemetlen utóízt maga után, viszont akciójelenetei és többrétegű humora valamennyire kárpótolni tudott. Aki egy laza akciós-romantikus filmre vágyik a megszokott elemekkel, az nem fog csalódni a benne, viszont aki koherens történetet szeretne látni, az ne erre a filmre váltson jegyet.