Kritika: Dunkirk

A remény rabjai.

Kifejezetten nagy rajongója vagyok Christopher Nolannek, viszont amikor megtudtam, hogy legújabb projektje egy második világháborús történet lesz, kicsit húztam a számat, mondván Nolan most nem egy közönségkedvenc filmet akar készíteni, hanem szimplán az Oscar-díjra pályázik. Persze a kettő nem zárja ki egymást, de az utóbbi években - legalábbis szerintem - az Oscar-díjjal jutalmazott filmek nem feltétlenül tükrözik a nagyközönség véleményét. Természetesen azt is elismerem, hogy egy rendezőnek továbbra is nagy elismerés, ha aranyszoborral jutalmazzák munkáját és konkrétan Nolannek már rég kijárt volna. Viszont az a tendencia is megfigyelhető bizonyos rendezőknél, mint amit már említettem, hogy tipikusan csak az Oscar-bizottságában ülők ízlését célozzák meg, és kicsit féltem, hogy Nolan is ebbe a sorba fog beállni legújabb alkotásával. Na meg már megint egy második világháborús történet, amiből így is rengeteg van már.  Persze jöhetnek a kifogások, hogy a Dunkerque partján történt eseményeket nem dolgozták még fel, de ez sajnos nem igaz, ugyanis egyszer már megfilmesítették, igaz, elég rég volt, de akkor is.