Kritika: Amitől félünk (Beau is Afraid)

Amitől féltünk, az be is következett.

Ari Aster legújabb alkotása nálam kiverte a biztosítékot – és nem a jó értelemben. Nem szoktam vonakodni a művészfilmektől, de azt kifejezetten nem szeretem, ha egy alkotó teljesen elszabadul, és abból egy öncélú mű születik. Jelen kritika tárgya egy bohózat a számomra, a háromórás játékidőről nem is beszélve. A rendezőtől korábban csak egy filmet láttam, a Fehér éjszakákat, ami tetszett, a másik művéről, az Örökségről pedig jókat olvastam. És úgy látszik, hogy két jól megrendezett horrorfilm elég volt ahhoz, hogy gyeplő nélkül elszabaduljon mindaz, ami eddig Aster fejében lapult.

Jó dolog az alkotói szabadság, a mozgóképes kultúrában is kell, hogy alkotók, jelen esetben forgatókönyvíró-rendezők szárnyaljanak és az elmesélni kívánt történeteiket kompromisszumok nélkül a vászonra álmodják. Csakhogy a csavar az, hogy Ari Aster legújabb alkotása nem szól semmiről! Bátran vállalom ezt a kijelentésemet, ugyanis én végigültem a kínkeserves háromórát úgy, hogy a film felénél még reménykedtem, hogy az addig látottak majd össze fognak állni, és a végén minden meg lesz magyarázva. De sajnos, nem így lett! A film második fele abszurdabb az elsőnél, és egyre jobban lehet érezni, hogy tulajdonképpen ez egy nagy átverés. Szinte éreztem, ahogy a rendező rajtam röhög, hogy végignézem az ő abszurd, már-már szürreális alkotását. És az a legszomorúbb, hogy magának a történetnek vannak olyan aspektusai, amik potenciállal bírnak. Ott vannak az ötletmagok, de azok nem csíráznak ki. Aster alkotása sokmindenről szólhatott volna: szólhatott volna a gyógyszerfüggőségről, a szorongásról, a szülői abúzusról, anya-fiú kapcsolatról, vállalkozás átvállalásáról, a megfelelési kényszerről… de nem ragoznám tovább.
Mert ugyan le lehet írni, hogy márpedig az Amitől félünk ezekről szól, de én ezt azért nem tudom elfogadni, mert a felsorolt gondolatok bár napirendre kerülnek, de azzal érdemben semmit sem kezd az alkotó. Nincs kibontva, helyette trollkodik és kínosabbnál kínosabb jeleneteket taszigál a néző elé. Az egész cselekmény nem áll össze koherens egésszé, a finálé pedig egyszerűen siralmas. Nem szeretem a lecsupaszított történeteket, de azokat sem, amik nem szólnak semmiről. Ari Aster tripje az elején még érdekesnek ígérkezik, de ahogy egyre jobban telik a játékidő, annál jobban elkezdünk mocorogni a székünkben, és fohászkodunk, hogy Zacher Gábor a közelben legyen, hogy kijózanítson minket ebből a bódulatból. 

Az Amitől félünknek nincs egy olyan aspektusa, amire azt tudnám mondani, hogy jó lett. A színészi játékról sem lehet beszélni: Joaquin Phoenix jó színész, de ebben a filmben három órán keresztül ugyanazt a bamba tekintetet hozza. Baromi idegesítő a Phoenix által hozott karakter semmittevése. Sőt, egyetlen szerethető figura sincs a filmben, ugyanis mindegyik kattant, őrült, vagy egy ronda CGI… vizualitásban sem nyújt maradandót.

Tulajdonképpen nálam egyetlen egy hatást ért el, mégpedig azt, hogy sikerült felhergelnie. A filmre szánt három órát pedig sajnos már nem kapom vissza. Senkinek nem tudom ajánlani ezt az alkotást, mert nem éri meg a belefektetett idő. Mindenki jobban járt volna, ha ez a mű megmaradt volna a 2011-es Beau című rövidfilmként. De ha a fentebb leírtaktól függetlenül Te, kedves olvasó, továbbra is szeretnéd megnézni a filmet, jelezném, hogy egyáltalán ne horrort várj tőle, mert Ari Aster mostani alkotása közelebb áll egy szatírához, mint egy horrorhoz.