Kritika: Napóleon (Napoleon)

A moziváltozat.

Az Apple TV+ vezetősége részéről korrekt döntés volt, hogy a Napóleon végül mozis bemutatót is kapott, és nem lett streaming exkluzív. De azért van ebben egy csavar is, mégpedig az, hogy a mozik kínálatában „csak” a 2 óra 38 perces játékidejű film landolt, míg a kb. négyórásra tervezett rendezői változat csak a streaming felületen mutatkozik be valamikor. A most bemutatott végeredményt látván pedig elmondhatom, hogy a Napóleon mozis változata nem egy teljes értékű film, így nehéz is önmagában értékelni. Személy szerint én végig úgy éreztem, hogy túl aktívan használták a vágóollót, és így tulajdonképpen csak jeleneteket kapunk Napóleon életéből, sőt ezek között sokszor nagy időbeli ugrás is volt, ráadásul a jelenetek nem voltak átfedve egymással. Persze Napóleon élete nem volt unalmas, sok minden történt vele nem csak a fronton, hanem a magánéletében is, ezért elég nehéz is megfilmesíteni mindezt, mindazonáltal a mozis változatot nem éreztem koherens egésznek. 

David Scarpa forgatókönyve sok szempontból szeretett volna Napóleonnal foglalkozni, ám ezt végül nem sikerült összehozni. A címszereplőt több szerepben is láthatjuk: férjként, uralkodóként, hadvezérként, politikusként. Ugyanakkor egyik szerepben sem ismerjük meg igazán. Talán férjként van a legjobban bemutatva, mert a Joséphine és Napóleon közötti viszony elég nagy teret kap a cselekmény során, viszont ennek a viszontagságos kapcsolatnak az alapjait szolgáltató elemek – például a Napóleon és az édesanyja közötti kapcsolat – nem lettek bemutatva. Persze enyhe utalásokat kapunk… de valahogy mindenre csak utalásokat kapunk. Végig olyan érzésem volt, hogy próbál komplex képet adni a történet, de valahogy mégsem sikerül, és ezért szétesik az egész. Napóleon, mint hadvezér vagy mint stratégia egyáltalán nincs jól ábrázolva, sőt kifejezetten azt éreztem, hogy minden csatára az volt a megoldása: ágyúk. Felkekelt a nép, lőjünk a tömeg közé ágyúval. Jön az ellenfél, lőjünk közéjük ágyúval... Nekem hiányoztak a taktikai értekezletek, vagy az összeütközések előkészületei, a csaták előtti megbeszélések.

Természetesen Ridley Scott hozta a tőle megszokott profizmust, és a rendezése valamelyest meg is menti a filmet. A csaták egytől egyig remekül megkoreografáltak, látványosak, sőt kifejezetten véresek. A direktor kezének a nyoma az ütközeteknél érződik igazán, és azok tényleg megérdemlik a grandiózus jelzőt, ezért is külön öröm, hogy végül a mozikban is megtekinthető a film, csak kár, hogy nem a teljes értékű változat. Meg merem kockáztatni, hogy a mozis változatban érződött hézagok a hosszabb változatban ki lesznek tömve, és akkor talán jobb minőségű filmet kaphat a néző. A rendezőn túl a színészekre sem lehet panasz. Joaquin Phoenix ugyan nem 168 cm magas, ettől függetlenül a játéka nagyon is meggyőző volt, úgy, hogy a kezét egyszer sem dugta a mellényébe a cselekmény során. Phoenix velem elhitte, hogy ő a nagy Bonaparte Napóleon. De persze Vanessa Kirby is remek alakítást nyújtott, mint Joséphine, s a csatákon túl a két főszereplő közös jelenetei a legerősebbek a filmben.

A mozis változatot kifejezetten azoknak ajánlom, akik a csatajeleneteket szeretik, mert azokért mindenképp megéri minél nagyobb vásznon megnézi. Viszont aki teljes képet akar kapni Napóleonról, az inkább várja meg a streaming változatot. Én csak bízni tudok abban, hogy az majd jobb szájízt fog hagyni maga után.