Kritika: A mumus (The Boogeyman)

Óda a szekrényünkben meglapuló szörnyhöz.

A Rob Savage által rendezett művet a legegyszerűbben úgy tudnám jellemezni, hogy egy korrekt horror, ami rávilágít arra, hogy továbbra is jó King-adaptációkat nézni, ugyanis leköti az embert, okoz pár feszült pillanatot, viszont ahogy múlnak a napok, egyre inkább homályba vész a film élménye.

Természetesen Stephen King azonos című novellája korábban is kapott feldolgozást, mindazonáltal ha lehet hinni az IMDb-nek, akkor a mostani sikerült a legjobban. De ha már a novellánál tartunk, a dolog pikantériája az, hogy a szó szoros értelmében nem lehet adaptációról beszélni, ugyanis nem a húszoldalas novella lett megfilmesítve, hanem az abban leírtak továbbgondolása. Ami forgatókönyvírói szempontból elég jó húzás, mert így nincs meg a műhöz való kényszeres kötöttség, és szárnyalhat a képzelet.
Csakhogy ezt a lehetőséget a készítők nem nagyon aknázták ki. A mumus című alkotást úgy kell elképzelni, hogy van benne egy kis Stranger Things, egy kis Az, illetve egy kis Mosolyogj. Ez egy remek turmix, ami sokkal, de sokkal mélyebb drámai vonalért kiált, mivel maga a mumus nem véletlenül telepszik rá a Harper családra. Szimbolikus jelentést hordoz magában a szörny, viszont a forgatókönyvírók nem voltak merészebbek, hogy a drámai szálat elmélyítsek. A család belső kapcsolatrendszerét, illetve a gyászt és annak fokozatait sokkal jobban be lehetett volna mutatni.
A Stranger Things hatására trend lett a zsáneren belül, hogy gyermekek lettek a horrorfilmek főszereplői, és A mumus is felült erre a trendvonatra, mindazonáltal ez nagyon is jól áll neki! Vitathatatlan, hogy a casting remekül sikerült: az idősebb Harper lányt, Sadiet (Sophie Thatcher) és a legifjabbat, Sawyert (Vivien Lyra Blair) alakító lányok játéka pazar volt. Sawyert egyébként az a színészlurkó kelti életre, aki az Obi-Wan Kenobi-sorozatban a fiatal Leiát játszotta. Bár az ifjú hercegnő sok SW fan számára idegesítő volt, mindenesetre Vivien Lyra Blair a mostani alkotásban is bebizonyította, hogy van benne kellő tehetség.

Spoilermentesen a történtre vonatkozóan csak annyit, hogy A mumus szinte ugyanolyan befejezést kapott, mint a Mosolyogj. Utóbbinál működött ez a fajta befejezés, mert ott a főhős... nos, aki látta, az tudja... Viszont jelen esetben teljesen felesleges volt ez a húzás, főleg a lény metaforikus mivolta miatt. A másik nagy probléma, és a konzekvencia hiányát is alátámasztó tény, az a mumus ölési technikája. Egyáltalán nincsenek köszönőviszonyban a film elején látottak a végső összecsapásban látottakkal.

A mumust eredetileg egyenesen a Hulu kínálatába szánták, viszont King dicsérő szavai és a tesztvetítések hatására a stúdió úgy döntött, hogy a mozik sötét termébe bújtatja el a mumust, ami jó döntés volt. Ugyanis a filmben olyan hang- és fénymegoldásokat láthatunk, amik kifejezetten a nagy vásznon érik el a kellő hatást. A címszereplő hangja egyszerre rémisztő, és egyben egy remek sound design megoldás.
A fényekkel történő játék pedig sokszor ötletesre sikeredett. Ha nem is állandóan, de egy-egy alkalommal azért a frászt tudja hozni az emberre a fényekkel és a sötétséggel való játék. Jumpscare-ek ugyan megbújnak itt-ott, de kevés van belőlük és egyáltalán nem zavaróak. Mondjuk ezt a kedvcsinálót azért túlzásnak tartom, ugyanis edzett horror-rajongóknak nem sok feszült hangulatot fog okozni a film, viszont akik egy kis rémisztgetésre vágynak, azoknak kifejezetten ajánlom.