Kritika: Bosszúvágy (Death Wish)

Önbíráskodás.

A Bosszúvágy az 1974-es Charles Bronson főszereplésével készült, azonos című film remake-je. És hogy szükség volt rá? Szerintem igen, ugyanis elég komoly kérdéseket boncolgat az alapkoncepció. Bár a Bronson-féle elég bugyután nyúlt hozzá a történethez, a kor kritikusai rasszistának is titulálták a művet, ráadásul az önbíráskodást egyáltalán nem úgy kezelte, ahogy kellett volna; az eredeti filmnek egy pozitívuma így is volt: remekül bemutatta azt a pszichológiai folyamatot, ahogy egy feleségét elvesztő férjben burjánzó gyász bosszúvággyá módosul.

A film jogai kikerültek a Paramount Pictures kezéből és a Metro-Goldwyn-Mayer Studios-nál landoltak, akik már 2010-ben elgondolkodtak a remake ötletén, de csak most tudták megvalósítani a történet modernizálását. A rendezői székbe a horror fenegyereke, Eli Roth került, míg a forgatókönyvet az igen középszerű Joe Carnahan írta. Mondhatom, mindkettőjük munkája iszonyatosan érződik a végeredményen, és ezt most egyszerre értem pozitívumként és negatívumként. Ugyanis Eli Roth nem bírt magával és most is megmutatta, hogy ő mégis milyen műfajban van otthon. Aminek köszönhetően sok véres jelenet került a vászonra, és egy-egy izgalmas, feszült jelenet is akad. Joe Carnahan meg megint egy középszerű forgatókönyvet produkált, aminek a legnagyobb gyengesége, hogy borzalmas párbeszédeket írt és rengeteg sablont pakolt bele. Viszont - és talán ez a legnagyobb erőssége a filmnek - az önbíráskodást nem pozitív dologként tünteti fel, mint az eredeti mű. Noha nem esik ilyen téren túlzásba, de azért megmutatja, hogy ha egy addig normasértő magatartást elfogadottnak tekintünk, milyen következményei lehetnek a társadalomra nézve. Viszont a fegyvertartás kérdését, hogy mindenfajta videó felkerülhet a netre (értsd: fegyverhasználat tutorial) abszolút nem kezeli helyén, sőt elbagatellizálja azt. Szóval a film egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Nem nagyon mer állást foglalni a feldobott témákban, mert ugyan az önbíráskodást elveti, de az azzal összefüggő dolgokkal már nem nagyon tud mit kezdeni.

Az akciójelenet rendben voltak és a film végi összecsapás kifejezetten izgalmasra sikeredett. Meglepően dinamikus a történetvezetés, a két órás játékidő nagyon hamar elmegy, ami a remek vágásnak tudható be.
Bruce Willis játéka ugyanakkor iszonyúan rossz volt. Főleg amikor drámai hatást kellett volna produkálnia. Azzal a jellegzetes fapofájával annyira, de annyira nem sikerült, hogy inkább kínosnak érződött a jelenet, mint hatásosnak. Komolyan, azok a jelentek sokkal drámaibbakra sikerültek, ahol csak az élénk várost lehet látni és közben ment Willis monológja, hogy már semmije se maradt. Csak az a baj, hogy a készítők ezt nem vették észre vagy legalábbis nem akarták. Ezen kívül a többi szereplő alakítása korrekt volt.

Azért az is érdekes, hogy mennyire realisztikus a film, mert egy-egy jelenetben eléggé kilógott a lóláb. Gondolok itt arra, hogy egy gengszter vezért fényes nappal is meglehet ölni, úgy, hogy a körülötte lévő testőrség egyből elfut. Na meg Willisnek egyszer se kell feltérképeznie a terepet, egyből tudja, hol a vészkijárat, tudja hány emberrel kell számolnia stb.

Összegezve: egy átlagos akciófilm lett a 2018-as Bosszúvágy. Számomra a legnagyobb csalódást az okozta, hogy a feldobott kérdésekkel, úgy mint a remake, nem tudott nagyon mit kezdeni. Ismert, klisés történet, amit már biztosan mindenki látott, de legalább nem fáj annyira, hogy a film megnézése után elkezdjek lövöldözni csak azért, hogy levezessem a feszültséget, hogy ez mennyire töketlen mozi lett.