Kritika: A hihetetlen család 2. (Incredibles 2)

A Parr család visszatért és továbbra is hihetetlenek.

Az idei szuperhősmozi felhozatalból A hihetetlen család második részét vártam a legjobban. 14 évvel ezelőtt az első rész kilóra megvett, így tűkön ülve vártam a Parr család újabb kalandját. Igaz, ahogy egyre több információ látott napvilágot a folytatással kapcsolatban, azért voltak kételyeim, amik ugyan a várakozásomat nem ásták alá, de azért elgondolkodtattak, hogy ez tényleg kell-e.

Az első ilyen az volt, hogy A hihetetlen család folytatását mindig úgy képzeltem el, hogy a két rész között lesz egy kis időugrás. Bár tény, hogy ez teljesen szubjektív elképzelés, de valahogy én úgy gondoltam, hogy így több potenciál lenne a folytatásban. Na meg arról nem is beszélve, hogy a második rész közvetlenül az első rész eseményei után játszódik, azaz Aknakukac színre lépését követően. Ami azért is vicces, mert annak idején a The Incredibles Rise of the Underminer című videojátékban volt egy olyan pálya, ahol ezt az antagonistát kellett legyőzni. Szóval akik játszottak ezzel a játékkal, ők már annak idején átélhették, milyen is lehet az Aknakukaccal szembeszállni. Persze a filmbéli és a játékbeli ütközet teljesen más.
A másik kételyem az volt, amikor megtudtam, hogy a folytatásban Nyúlánykán lesz a hangsúly. Amivel semmi baj nem lett volna, ha ez a hír nem a #meetoo hullám kellős közepén derült volna ki. Féltem, hogy a Pixar is túlságosan rá fog állni erre társadalmi jelenségre, aminek következtében a film húzhatja a rövidebbet. De szerencsére nem ez történt, ugyanis nagyon ügyesen, sőt elég alaposan meg van indokolva, hogy most miért is Nyúlánykára van szükség a bűnüldözéshez.

Na, de akkor röviden a történetről: Winston Deavor, a milliárdos befektető hisz abban, hogy a hősök ideje még nem járt le. Sőt szeretné ügyüket támogatni, ugyanis úgy véli, hogy a hírek nagyon felszínes képet közvetítenek a hősökről, és csak az akciójuk utáni károkról lehet hallani. Ennek orvoslása érdekében minden szuperhős kapna a ruhájára egy beépített kamerát, aminek köszönhetően nyomon lehetne követni az adott hős minden egyes lépését, ezzel megerősítve azt a tényt, hogy ők tényleg mindent megtesznek a jó ügy érdekében...

És bár animációs filmről beszélünk, a film története, karakterei is olyannyira komplexek és reálisak, hogy a legtöbb blockbuster megirigyelhetné. Ugyanis felmerülhet a kérdés, hogy ennyi év kihagyás után van-e létjogosultsága A hihetetlen család 2. részének, ilyen nagy horderejű szuperhősös mozi dömpingnél? Én erre azt tudom mondani, hogy abszolúte van. Számomra a folytatás ugyanúgy teljesített, mint az első rész. Sokkal többet tudott adni, mint bármelyik Marvel vagy DC film együttvéve. A főgonosz motivációi kidogozottak és megalapozottak. Csak egyelten egy baj volt vele: túlságosan kiszámítható, hogy mégis ki bújik meg Démonitor álarca mögött. Pedig Brad Bird nem arról híres, hogy összecsapott forgatókönyvet tesz le az asztalra, de valahogy a történet ezen szálával nem tudott nagyon mit kezdeni. De ezen kívül más negatívumot nem tudok felróni a filmnek. Sőt még ezt a kiszámíthatóságot is megtudtam bocsájtani, mert ezzel együtt is nagyon szórakoztató lett a végeredmény.
A Pixarnál megint megmutatták, hogy ha látványról van szó, akkor ők tudják mi fán terem az. Az akciójelenetek dinamikusra és látványosra sikeredtek. Sőt jobbak voltak, mint az első részben láthatóak. De természetesen a humor is jelen volt, ami megfelelően volt adagolva, sőt Mr. Irdatlan és Furi párosa nagyon viccesre sikeredett.

Összegezve: az én elvárásaimat teljes mértékben kielégítette A hihetetlen család 2. A hihetetlen látvány mellé egy remek kalandot kapunk az első részben megismert jellegzetességek kíséretében. Ha lesz újabb folytatás, remélem, nem újabb 14 évet kell rá várni.