Kritika: Csuklyások - BlacKkKlansman (BlacKkKlansman)

Hatalmat minden népnek!

Spike Lee a 2013-as Oldboy remake-kel nagyon besült és azóta inkább tévéműsorok rendezésében utazott, ám legújabb filmjével visszatért gyökereihez, ahhoz a műfajhoz, amihez mindig is értett, és ezt nagyon jól is tette, ugyanis a Csuklyások – BlacKkKlansman az idei év egyik legjobb alkotása lett.

A rendező úr legújabb művében olyan témákat boncolgat, amik sajnos jelenleg is nagyon aktuálisak, olyannyira, hogy a film tavaly megtörtént események felvételeivel zárul. Meg merem kockáztatni, hogy nem lesz olyan ember, aki úgy jönne ki a moziból, hogy egy kicsit se gondolkodna el a látottakon. Viszont a film legnagyobb erénye nem csak ez: egyrészt a provokatív témákat állásfoglalás nélkül boncolgatja, másrészt teszi ezt úgy, hogy közben vagány is tud lenni.
A cselekmény során folyamatosan jelen van a fekete humor, ami egyáltalán nem megy a hangulat rovására, sőt néha nagyon is jól jön, ugyanis a film keretét egy nyomozás adja, ami igen sok esetben közhelyes megoldások tárházával szolgál. Persze a film elején a néző arcába van tolva, hogy megtörtént esemény alapján készült, de csak az lepődhet meg egy-egy jeleneten, aki még életében nem látott bűnügyi filmet. Sőt a fekete humor azért is tud jól jönni, hogy láthassa a néző, hogy a rasszizmus, a gyűlölet milyen abszurd helyzeteket tud teremteni.

Maga a történet Ron Stallworth (John David Washington) életét tárja a néző elé, aki az első afro-amerikai volt a Colorado Springs-i rendőrőrsön. Ront főnökei eleinte csak unalmas munkákkal árasztják el, ám folyamatosan tettre kész és bizonyítani akar, így később átteszik a hírszerzéshez, végül pedig ő lesz az első, aki beépül a hírhedt Ku Klux Klánba, hogy fényt derítsen a szervezet igazi céljaira. Viszont Ron fekete, ezért szüksége lesz egy fehér társra, aki személyesen képviseli majd az érdekeit. Ez lesz Flip Zimmerman (Adam Driver), aki eleinte vonakodik a feladattól, de mikor megtapasztalja, hogy a szervezeten belül mekkora is a gyűlölet, nem csak az afro-amerikaiak irányába, hanem a zsidók felé is, ő is lelkiismeretesen odateszi magát az ügy érdekében.

Viszont azért akadt egy-két negatívum is a filmben. Nem sok, de a kivitelezés szempontjából igen fontos. Kezdve a néhol igen gyenge operatőri megoldásokkal, egészen az unalmas, monoton zenéig.  Ezeket egy kis odafigyeléssel korrigálni lehetett volna, és bár egyik sem megy a hangulat rovására, de például az, hogy egy-egy jelentben elmosódott közeli felvételek vannak, kissé zavaró volt. És a zene terén is lehetett volna tökösebb a film; pár akciójelenethez jobban illetek volna feszültebb muzsikák az egyhangú számok helyett. Ennyit a negatívumokról.
A szereposztás viszont remekül sikerült, minden színész hozza a szükséges profizmust. És bár az igazi Ron Stallworth azt szerette volna, hogy Denzel Washington játssza őt filmben, de így is elvolt ragadtatva, amikor megtudta, hogy Washington fiatalabbik fia kapta a szerepet, és bátran mondhatom, hogy John David Washington remekel a főszerepben.

Kemény, vicces, de egyben szomorú és félelmetes is a Csuklyások – BlacKkKlansman. Számos mondanivalóval operál, és mindenkinek szíve joga, hogy mennyit enged be a tudatába, de legyenek a film utolsó jelenetei intő bizonyítékai annak, hogy a történelem igenis ismétli önmagát.