Kritika: Joker

A bűn bohóchercege.

Október 3-tól ismét új Jokert köszönthetünk a vásznon, ám abba most nem bonyolódnék bele, hogy korábban milyen személyiségtípusú változataival találkozhattunk – erre itt van ez a link.
Todd Phillips Jokerét én nagyon vártam. Már az előzetesekből is érzékelhető volt, hogy szembemegy a mostani képregény-adaptációkkal, ugyanis a Joker a saját lábain akar megállni, nem akar sem univerzumot építeni, sem pedig az akciókkal és a hihetetlen CGI-jal levenni a lábunkról. Egész egyszerűen el akarja mesélni egy megtört elme őrületbe való lesüllyedését. Teszi ezt oly mértékben, hogy képes még szimbólumokkal is operálni, és időt is fektet a karakterek kidolgozásába, főleg a címszereplő karakterére. A film hangulata igen hamar képes a nézőt beszippantani; a '80-as évek hangulata szinte ordít a vászonról, nagyon élethűen megidézi.

A Joker története egy olyan Gothambe kalauzolja el a nézőt, ahol az anómia uralkodik, a város én annak lakóira jellemző a normanélküliség, az egyén viselkedését segítő normatív és morális igazodási pontok társadalmi méretű meggyengülése uralkodik. Gotham társadalmi szerkezetében a korábban uralkodó normák, értékek tömegesen megkérdőjeleződnek, és az addigi társadalmi gyakorlat, valamint a szolidaritás és az együttműködés megszűnik létezni. Helyét az indulat, frusztráció és az agresszió veszi át. Arthur Fleck-nek (Joaquin Phoenix) pedig egy ilyen társadalomban kell boldogulnia úgy, hogy az elméje sem teljesen épp, sőt betegségben is szenved. Todd Philips pedig elmeséli, hogy egy ilyen ember, mint Arthur, hogyan próbál egy teljesen abnormálisan működő társadalomban érvényesülni. Persze nem árul zsákbamacskát a film, hiszen mindenki tudja, hogy Arthur meg fog őrülni és Jokerré fog válni, ám az ehhez vezető út egyszerűen remek. Nagyon erős jelenetekkel operál a cselekmény, és sok esetben képesek lehetünk – legalábbis én képes voltam – együttérezni a címszereplővel.

Mindazonáltal én a Joker c. alkotást nem magasztalnám annyira, mint ahogy azt a legtöbb külföldi és hazai kritikus tette, mert ugyan üdítően hat a mostani képregény-adaptációk között, ám a cselekménye elég kiszámítható. Fordulatokat tartalmaz ugyan, ám azokat hamar ki lehet következtetni. Pedig lehetett volna nagyobb, fondorlatosabb fordulatokkal megfűszerezni Arthur őrületbe zuhanását, mert elmeállapota megfelelő terepet engedett volna ennek, ám ez csak felületesen lett kiaknázva. Todd Philips a Joker előkészítési fázisában olyan filmekből merített ihletet, mint a Taxisofőr, A komédia királya, vagy épp a Száll a kakukk fészkére. Nos igen, ezek mind remek alapok, csakhogy ha valaki ezeket látta, akkor többé-kevésbé magát a Joker-filmet is látta. De ezzel a dologgal legalább valamennyire a készítők is tisztában voltak, ugyanis sokkal inkább a hangulatra építettek, meg a színészi játékokra. És mondanom sem kell, mindkettőben nagyon erős művet kaptunk. Joaquin Phoenix alakítása remek, az egész játékán látszik, hogy nagyon sok felkészültség áll mögötte. És a többiek sem szorulnak háttérbe, mindenki megfelelő teret kap.

A Joker még abban különleges, hogy bár a történet a '80-as években játszódik, ennek ellenére nagyon aktuálisnak hat. Sok párhuzamot lehet felfedezni a jelen politikai események és ezen film cselekménye között. Ráadásul azért egy-egy képregényes easter egg is el van rejtve itt-ott, így az igazán a képregényekhez ragaszkodó rajongók is elégedettek lehetnek.
Csak remélni tudom, hogy a Warner/DC is látja a potenciált ebben az irányban, és nagyon elgondolkozik rajta, hogy talán ilyen jellegű adaptációkat is érdemes készíteni.