Kritika: Belfast

Polgárháború.

Nagyon sokáig gondolkoztam azon, hogy tulajdonképpen miért is érdekelt Kenneth Branagh rendező legújabb műve. Aztán rájöttem, hogy a naivitás vezetett: Branagh a fejemben még mindig az a rendező volt, aki számtalan remek Shakespeare-adaptációt vitt vászonra. Aztán a film bemutatójához közeledve felelevenítettem a rendező elmúlt öt évének munkáját, és rájöttem, hogy igencsak hullámzó minőségű alkotásokat tett le asztalra. Természetesen ha Kenneth Branaghről van szó, akkor muszáj elkülöníteni a színészt és a rendezőt. Előbbi folyamatosan remekkel, ám az utóbbi munkásságát hullámvölgyek tarkítják. Míg a tavalyi évre tervezett, de csak idén bemutatott Halál a Níluson egy harsányabb hangvételű Agatha Christie-feldolgozás lett, addig a Belfast sokkal inkább prózaibbra sikeredett.

A Belfast önéletrajzi film, amely a rendező saját családját és viszontagságos életüket mutatja be. Ha a kedves Olvasó a film előzeteseit megnézvén egy coming-of-age kaliberű történetet vár, nos, akkor jelezném, hogy a Belfast ennél azért sokrétűbb. Ugyan a történetet már korábban más alkotások is feldolgozták, viszont ez nem jelenti azt, hogy a Belfast ne tudná új szemszögből megközelíteni a dolgokat.

A történet 1969-ben, Észak-Írországban játszódik, ahol vallási ellentét alakul ki a munkásosztálybéli katolikusok és protestánsok között. Hogy mennyire hű a valóságos eseményekhez maga a cselekmény, nem tudnám megmondani, mindazonáltal tetszett, hogy a rendező egyik oldallal sem elfogult. Branagh sokkal inkább tárgyilagosan közli a háttérben húzódó polgárháborús eseményeket, és a fókuszt a kilencéves Buddyra helyezi, akit még ilyen viszontagságos körülmények között is az osztályában ülő matekzseni lány, a nagyszülei, és a játék érdekel.
Buddynak és családjának el kell döntenie, hogy maradnak vagy mennek. Ezt a döntést természetesen a család összes tagjának nehéz meghozni, ugyanis a settlement, ahol a család él, egy összetartó közösség is, ahol mindenki ismer mindenkit. Új életet pedig sehol sem könnyű kezdeni, még Angliában sem, hiszen ott is idegenek lennének az észak-ír akcentusukkal...

A Belfast egy személyes és mély alkotás, amely kerüli a giccset. Gyermeki naivitással átitatott történet, ami bemutatja, hogyan lehet továbblépni egy nehéz helyzetből. A másfél órás játékidő a remek színészi alakítások miatt pedig hamar eltelik, hiszen Judi Denchtől kezdve az elsőfilmes Jude Hillig mindenki remekel.