Kritika: Asteroid City

Amikor maga a rendező is elvész saját magában.

Wes Anderson legújabb műve akár az új Holdfény királyság is lehetett volna, de ehelyett csak egy üres, semmitmondó alkotás lett. A felszínen persze látszódnak a rendezőtől megszokott kézjegyek: erős színvilág, szimmetria, a jeleneteken nincs kitakarás még akkor sem, ha rengeteg szereplőt látunk egyszerre. És jelen esetben sok, de tényleg sok szereplőről kell beszéni, ugyanis a rendező nem csak a jól megszokott garnitúrájával dolgozott együtt, hanem olyan színészekkel is, akik most debütálnak egy Anderson-műben. Viszont ha hagyjuk a felszínes dolgokat, és mélyebbre ásunk, láthatjuk, hogy az Asteroid City tulajdonképpen nem szól semmiről.

Persze bele lehet magyarázni egy-két dolgot, de nekem olyan érzésem volt, mint az áprilisban bemutatott Amitől félünk esetében is: a rendező tulajdonképpen csak szívat. És ezt Andersontól kifejezetten nem vártam. A 2021-es A Francia Kiadás című filmjét kihagytam, de korábbi műveit a premierek hetén néztem meg. Az Asteroid Cityről pedig azért csúszott az írásom, mert magamba kellett néznem, hogy most velem van a baj, és talán kinőttem az Andreson-stílusból, vagy egyszerűen csak rossz maga a film. Pár napos tanakodás után pedig az utóbbi hipotézisem győzött.  

Az Asteriod City ugyan nem cseszett fel annyira, mint az Amitől félünk, de azért sokszor közel volt hozzá. A legnagyobb baj, hogy Andreson ezúttal teljesen elszabadult, és nem kapott semmilyen kontrollt, így azt csinálhatott, amit akart. Noha a rendező agyában olykor-olykor tényleg érdemes elveszni, legújabb munkáját tekintve maga Anderson is elveszett saját magában.

A cselekmény két szálon fut: az Asteroid City, mint mű megalkotása és színdarabra történő komponálása, a másik szálon pedig magát a művet láthatjuk. Ez sokáig ígéretes koncepciónak tűnik, viszont a film vége felé teljesen szétesik, és voltaképp a két szál, ha össze is fonódik, egy értelmetlen katyvasz lesz belőle. Ezt a kijelentésemet az a jelenet erősíti meg a legjobban, amikor a főszereplő Augie (Jason Schwartzman) kirohan a díszletek közül, és a színdarab rendezőjétől (Adrien Brody) kérdezi meg, hogy karaktere tulajdonképpen miért csinálta azt, amit csinált. És erre sem a néző, sem a főszereplő nem kap választ. Mestermű? A frászt!

Az Asteroid Cityben hemzsegnek a hírességek. Még mellékszerepekben is olyan nevekkel futhatunk össze, mint Margot Robbie, Bryan Caranston, Matt Dillon, és még sorolhatnám. A színészi alakításokkal egyáltalán nem volt baj, mindenki a tőle megszokott szintet hozta. A gyerekszínészek is remekül játszották a kis géniuszokat, csakhogy mindez továbbra is a felszín. Andersonra mindig is a rend, nyugodtság volt jellemző. Ezért is volt meglepő, hogy mostani művében a rendet felváltotta a káosz, ami akkor csúcsosodik ki igazán, amikor a két történetszál összefonódik. Természetesen ha bele akarjuk magyarázni az értelmet a cselekménybe, akkor a film a gyászról és annak feldolgozásáról szól, csakhogy a rendező legtöbb munkájában, ahogy itt is, érzelemmentes párbeszédek zajlanak a karakterek között. Korábbi munkáiban ezt azért a katartikus csúcspontok megtörték, az Asteroid Cityben viszont nincs ilyen jelenet!

Az Asteroid Cityt a legelvetemültebb Anderson rajongóknak tudom csak ajánlani, mindenki más inkább várja meg, míg valamelyik streaming-szolgáltatón landol. Akkor talán nem lesz akkora a csalódás.