Kritika: Ruby Gillman, tinikráken (Ruby Gillman, Teenage Kraken)

Szeresd önmagad!

A Ruby Gillman, tinikráken nem a DreamWorks stúdió legerősebb alkotása, viszont a készítők csavartak egyet az alapokon, és a krákeneket helyezték a jó oldalra. Igen, azokról a lényekről van szó, amelyek hajókat húznak le a mélybe, óriási fenevadak, a tengerek és óceánok rémei. És míg ezúttal a krákenek képzik a jó oldalt, addig a sellők állnak a rossz oldalon. Ha ez nem is a szó szoros értelmében vett fricska a Disneynek, de azért mégis meglepő, hogy a főszereplő sellő nagyon hasonlít Arielre – mármint az 1989-es A kis hableányban látottra.

A történet felállása elég új, viszont ettől független nem lett mély, vagy átlagosnál jobb Ruby Gillman kalandja. A félreértések elkerülése végett: nem azt állítom, hogy rossz film lenne, hanem azt, hogy csupán egy korrekt alkotásról beszélhetünk, a megszokott elemekkel.
Sőt a cselekmény eléggé emlékeztetett a Pirula pandában látottakra. Ugyanis Ruby Gillman szintén egy tinédzser lány, aki nem a legmenőbbek között van, kissé stréber, és az édesanyja nemcsak hogy erőszakos, de óriási titkot is rejteget. Ruby Gillman esetében – ahogy a Pirula pandában látható is volt –,  női vonalon bontakozik ki a különleges képesség, a testi-lelki változás, ugyanis Ruby óriáskráken, ahogy édesanyja és nagymamája is. És igen: a nagy erő nagy felelősséggel jár. Ruby eleinte hétköznapi emberként szeretne élni, viszont ahogy fel-felfedezi képességeit, egyre jobban megkérdőjelezi magát és környezetét. Értékválsága közben pedig belebonyolódik egy olyan konfliktusba, ami már generációk óta tart.  

Tulajdonképpen kapunk egy aranyos coming-of-age filmet, bár a kisebbek még lehet, hogy nem fogják érteni a történet mondanivalóját, és a tinik, akiknek pont szólna, azok nem feltétlenül ülnek le egy animációs film elé. Ettől függetlenül egy igazi családi moziról van szó. Karakterei ugyan egydimenziósak, és kiszámítható kliséken alapulnak, némelyik már-már idegesítő is, de a gyerkőcök számára e téren a szórakozás garantált, mivel a karakterek pont annyira harsányak, viccesek, amennyire ők szeretik. Sőt a történetvezetés kifejezeten dinamikus, én nem is emlékszem olyan pillanatra, amikor leült volna cselekmény. Folyamatosan történik valami, ami a figyelmünket a vásznon tartja.
Animáció terén felemás érzéseim voltak: a helyszínek, tájak részletgazdagon voltak kidolgozva, viszont a karakterek ábrázolása hagyott némi kívánnivalót maga után, de persze hozzá lehet szokni.
A végső összecsapás, valamint az óriáskráken átváltozás látványosra sikeredett, viszont az poén, hogy a Gillman család azért nem bukik le az emberek között, mert kanadainak adják ki magukat, miközben szemmel látható a különbség köztük és a többi ember között... persze nem én vagyok a célközönsége a filmnek, de ez azért elég nagy alkotói lustaságra utal.

Mindezek ellenére én élveztem Ruby Gillman kalandját, és a másfél óra elég hamar elrepült. Nem tudom, hogy fog muzsikálni a film a kasszáknál, de én bízom benne, hogy a stúdió lát még potenciált egy folytatásban, ugyanis remek alapokat teremtettek hozzá, és még többet ki lehetne belőle hozni. A tenger mélye sok lehetőséget hordoz magában.