Kritika: Gran Turismo

A lehetetlen lehetséges.

A Gran Turismo (a továbbiakban: GT) esetében nem beszélhetünk a szó szoros értelmében vett adaptációról, ugyanis magának a játékszériának nincs kampánya vagy épp sztori módja. Ezek után sokakban felmerülhetett a kérdés, hogy vajon a PlayStation Studios-nál épelméjűek dolgoznak-e. Mert valljuk be: a GT-n kívül számtalan más belső fejlesztésű játék van, ami megérdemelné az adaptációt. Ám a készítők tisztában voltak a széria adaptációs korlátaival, épp ezért egy, a játékhoz köthető igaz történet dolgoztak fel.

A film egy 2011-es történet vesz alapul, amikor is Jann Mardenborough indult a GT Academy-n, és olyan sikeresen teljesítette azt, hogy a Dubai 24 órás versenyen a Nissan színeiben bizonyíthatta rátermettséget. A GT-film lényegében az ő történetét meséli el úgy, hogy igazából lehetett volna ez egy szimpla marketing is a Nissan, a Sony vagy épp a PlayStation számára, és a rosszindulatúak beleköthetnek abba is, hogy a legtöbb jelenet tele van a szponzorok logóival és termékeivel, ám az én véleményem az, hogy a GT-film ezzel együtt is egy kellemes meglepetés. Ugyan adaptációnak én nem nagyon nevezném, ettől függetlenül remekül tiszteleg a játékszéria, illetve Kazunori Yamauchi, a játék atyja előtt.
A filmben egyébként bemutatásra kerül a Polyphony Digital (a játékszériát fejlesztő stúdió), és a műben látott jelenetek alapján mindenkinek egyértelművé válik az, hogy Yamauchi a GT-szériára miért is szimulációként tekint, és nem játékként. Egyébként a film cselekménye pont ezt a kérdést dobja fel, hogy vajon a szimuláció képes-e egy igazi versenyzőt kinevelni, és mint ahogy már fentebb említettem, a cselekmény egy igaz történetet dolgoz fel, szóval a válasz adja magát.
Szerintem a sztori legerősebb mozzanata a GT Academy-n történő kiképzéshez köthető, ugyanis a játékosok ott válnak versenyzővé, és ott tudatosul bennük, hogy ez innentől kezdve élesben megy. Bár a cselekmény túlzottan Mardenborough (Archie Madekwe) karakterére fókuszál, azért a többi versenyzőt is láthatjuk, ahogy próbálnak megbirkózni a kihívásokkal. A szereplők közül a David Harbour által alakított Jack Saltert emelném ki igazán. Harbour egyszerűen remekelt a kiábrándult mérnök, majd lelkes mentor szerepében. Salter karaktere az autóversenyzés racionális oldala, míg Mardenborough-é zöldfülű, ám bizonyítani vágyó srácé. Kettejük között pedig remekül működött a kémia.

Neill Blomkamp idáig sci-fi és horror tematikájú filmek rendezésében próbálta keresi a hangját, így az autóversenyzős téma karakteridegen lehetett a számára, viszont ügyesen győzte le a műfaj adta kihívásokat. Rendezésében egy letisztult látványvilágú, hangulatos és érzelmekkel teli autóútra kíséri a nézőt. A CGI használata is visszafogott lett, és a legtöbbször a játékszéria vizualitása tárul a néző elé. A Nürburgring pályán történt 2015-ös baleset szinte képkockáról képkockára újra lett alkotva, olyannyira – illetve a tudattól, hogy tényleg életét vesztette egy néző –, hogy a leghidegrázósabb jelenete lett az alkotásnak.

Szép gondolata van a filmnek, ami sokakat motiválhat, ennek fényében szomorú, hogy a GT Academy 2016 óta parkolópályán van, és bízom benne, hogy a film hatására valakiben újra felmerül az Academy újranyitásának gondolata. Hiszen maga a film is kimondja, hogy az autóversenyzés azok sportja lett, akik meg tudják fizetni, az Academy koncepciója pedig pont az volt, hogy mindenkinek megadja a lehetőséget arra, hogy bizonyítson.

A Gran Turismo-filmben sem az autómániások, sem a játék rajongói nem fognak csalódni. Szívvel, lélekkel készült mozi. A remek vágásoknak, látványnak és a drónokkal készült jeleneteknek köszönhetően pedig mindegyik verseny izgalmas és feszültségekkel teli. Én nem egyszer vettem észre magamon, hogy a karfát szorongatva izgulok a filmen.