Kritika: Szegény párák (Poor Things)

Párák évszaka.

A Szegény párák egy modern Frankenstein-film, amiben Bella Baxter (Emma Stone) megismerkedik az őt körülvevő világgal, valamint nemi szerepével. Yorgos Lanthimos új alkotása egy szatíra, amiben az abszurd jelenetek közt ugyan el lehet veszni, de még így is egy mély gondolatokkal átszőtt műről van szó. Nem véletlen, hogy Emma Stone alakítása az egekig lett dicsérve a külföldi szaksajtó által, mert a színésznő tényleg odatette magát, sőt, az egész filmet elviszi a hátán! Természetesen színésztársai is remekelnek, de Stone egyszerűen ellopta a showt.

Yorgos Lanthimos rendező nagyon erős, sajátos vízióval rendelkezik, és ez a legújabb filmjében mutatkozik meg igazán. A direktor több évig fejlesztette, toldozgatta-foltozgatta legújabb művét, ami a végeredményen látszódik is, noha a Szegény párák néha így is át tud esni az indokolatlan művészfilm oldalára, de onnan hamar ki is kecmereg. 

A fentebb említett horrorklasszikus ugyan csak a történet vázát képezi, viszont maga a cselekmény individuális road movie és coming of age keverék, melyben Bella Baxter sikeresen emancipálódik. A Szegény párák, ahogy a Barbie is egy feminin hangvételű film, ebben is megelevenedik az összes klisés férfitípus. Van itt nőket tárgyként kezelő, egoista ügyvéd (Mark Ruffalo), szende, visszahúzódó, egy bogárnak sem ártó tudóstanonc (Ramy Youssef), és természetesen egy apafigura, aki bár férfi, de a kora miatt védettséget élvez (Willem Dafoe).
A Szegény párák sem tudott újítani vagy épp más, korrektebb szemszögből bemutatni az emancipáció folyamatát. Ugyanazon a megszokott metóduson megy végig, mint elődjei. Pedig a sok groteszk, morbid, és abszurd jelenet között fel-felvillan az értelem, viszont feminin filmként számomra sajnos ugyanúgy bukta, mint az eddigi összes hasonló jellegű alkotás.

A Szegény párák egyik erőssége a látvány. Az élénk színkavalkád közepette életre keltett steampunk hangulat, látványos, ötletes díszletekkel. Mihalek Zsuzsát, a díszlet berendezőjét nem véletlenül jelölték Oscarra a filmért. Egy furcsa, élénk ruházatokkal és még élénkebb színekkel dolgozó vízió tárul a néző elé, rengeteg ötletes megoldással megspékelve. Noha a film eleje fekete-fehér, de amint elindul Bella utazása, úgy nem csak előtte, hanem a néző előtt is kitárul az a bizonyos furcsa világ, ahová a rendező kalauzol el minket. A szemet ugyan keményen megdolgozza a film, viszont a másik érzékszervünket, a fülünket már kevésbé. A film zenéje egyszerű, félelmetes hangokkal és hangzörejekkel dolgozik, ami csak az elején hatásos, utána már inkább unalmas.

A film másik erőssége a színészi alakítások, főleg a már sokszor említett Emma Stone-é, hiszen két és fél óra alatt láthatjuk őt felnőni. A gyermeki, mindenre rácsodálkozó Bellából az útja során egy független, értelmes nővé érik. A karakter fejlődési íve remek módon van levezetve, csak kár, hogy sablonok között. Illetve Bella életének sok olyan állomása van, ami elnyújtottra sikeredett. A film amúgy is tele van öncélú meztelenkedéssel és szexjelenettel, de amikor Bella kurtizánnak áll, ott engedik el igazán a gyeplőt. Természetesen nem a jó értelemben… Rengeteg groteszk jelenetnek lehet szemtanúja a néző, és akár kellemetlenül is érezheti magát. Mert oké, a fejlődés alapja a szexualitás megélése és megértése, viszont a film ezt a vonalat valami iszonyatosan túltolja – írom ezt úgy, hogy nem vagyok prűd, de sokszor éreztem azt, hogy az öncélú művészkedés alatt Yorgos Lanthimos rajtam nevet, ahogy nézem az ő borzasztó agyszüleményét. És az a legrosszabb az egészben, hogy a film inkább a sokkfaktor miatt marad meg az ember emlékezetében, nem pedig a mondanivalója miatt.

Akik ismerik Yorgos Lanthimos rendező korábbi munkáit, azok tudhatják igazán, hogy mire is ülnek be. Ugyan látvány és alakítások tekintetében remekel a film, de az már más kérdés, hogy abszurditásával hogyan is birkózik meg a néző.