Kritika: Johnny English újra lecsap (Johnny English Strikes Again)

Mr. Bean harmadjára is Őfelsége titkosszolgálatában.

Bármennyire is kedvelem Rowan Atkinson munkásságát, a Fekete Viperán át egészen a Mr. Bean-ig (beleértve a mozifilmeket is), valamiért a Johnny English eddig kimaradt. Így adva volt, hogy az új rész előtt, bepótolom a hiányosságomat. És még mielőtt az új részre térnék, röviden össze is foglalnám, hogy milyennek láttam az előző két Johnny English-filmet: az első rész szerintem egy egyszer nézős kémvígjáték, ami, bevallom, egyáltalán nem jött be. Egy-két poénnak azért sikerült mosolyt csalnia az arcomra, de egyáltalán nem voltam elragadtatva tőle. A második rész, a Johnny English újratöltve már sokkal jobban tetszett. Több helyszínen is játszódott, English karaktere az előző részhez képest fejlődésen ment keresztül, és az öreg kínai bérgyilkos pedig megfelelő poénforrás volt. Természetesen ebben is voltak hiányosságok, de sokkal jobban működött, mint az előző film.

Idén pedig befutott a legújabb felvonás, ami kissé félrevezető címet kapott mind magyarul, mind angolul, ugyanis a "Johnny English újra lecsap" egy átlagos mozinézőnek, na meg annak, aki nincs tisztában vele, hogy tulajdonképpen hány darab Johnny English-film készült, maximum annyit mond, hogy nem ez az első kalandja. Az új film tehát a széria harmadik része, ami egyben azt is jelenti, hogy Rowan Atkinson megcsinálta az első filmtrilógiáját.

De milyen is a film? A harmadik rész forgatókönyvírója William Davies volt, aki az előző részeknél is ugyan ezt a pozíciót töltötte be másokkal egyetemben, viszont erre a részre már csak ő marad meg a csapatból. Davies pedig fogta az összes olyan dolgot az előző két részből, ami jól működött és beépítette a jelenlegi részbe. Ennél fogva én bátran kijelentem, hogy a trilógia legjobb darabja született meg ezzel. Viszont, ha már más kémvígjátékkal kéne összehasonlítani English harmadik akcióját – pl. bármelyik Austin Powers-filmmel – akkor már lehet, hogy alulmaradna, mert azért került egy-két porszem a gépezetbe.

A történet igen egyszerű: a vezérfonalat egy kémfilmekbe illő hackertámadás adja, aminek következtében minden aktív MI7 ügynök valódi identitása nyilvánosságra került, ezért egy régi motorosra van szüksége Nagy-Britannia elnökasszonyának (Emma Thompson), aki felveszi a harcot a virsliujjú hackerrel, olyan igazi old school stílusban. A cselekmény igen pörgős lett, ami egyrészt tetszett, mert egyszer se ül le, viszont az előző rész és a mostani közötti eseményekről alig derül ki valami. Ami azért baj, mert míg a második rész kitért ilyen dolgokra, addig a jelenlegi nem, és ezáltal nem áll össze konzekvensen a cselekmény. Persze ez szőrszálhasogatás, de azért egy-két utalásnak én örültem volna.

A színészek hozzák a kötelezőt: Rowan Atkinsonnak a kisujjában van a humor, ami érződött is a játékidő egésze alatt. Harmadjára is remekül hozta a néha ugyan beképzelt, de továbbra is kétbalkezes ügynököt. Az első részben megismert Bough karaktere is újra feltűnik English oldalán, ami örvendetes, hiszen az első részt is a két figura közötti "dinamika" vitte el a hátán. Sőt Olga Kurylenko szerepeltetésének szintén nagyon örültem, mert mostanság alig látni nagyívű filmekben és itt is bebizonyította, hogy szorult bele tehetség bőven. Viszont Emma Thompson karaktere nagyon félresikerült. Sokkal ellenszenvesebb lett, mint maga a főgonosz. No meg azon is érdemes elgondolkozni, hogy az angolok a legtöbb esetben a saját politikai vezetőjüket nem szokták ilyen lealacsonyítóan megeleveníteni a vásznon, de úgy tűnik, Theresa Mayről megvan a véleménye mind a film forgatókönyvírójának, mind a rendezőjének...

A humoron érződött leginkább a javulás. Bár a legtöbb esetben továbbra is Atkinson gesztusaira építettek a készítők, de azért ezúttal sikerült tényleg emlékezetes jelentekkel megtölteni a filmet. A leghatásosabbra és legötletesebbre természetesen az sikerült, amikor English kipróbálja, hogy milyen is az a bizonyos virtuális valóság, de Ophelia (Kurylenko) és English közös estéje is nagyon ütősre sikeredett. Viszont néha egy-egy poén nagyon kiszámítható volt, és mire bekövetkezik a vásznon az, amit sejteni lehetett, addigra elvész a humor ereje.

Összegezve: én csak ajánlani tudom a filmet. Ha az első két rész nem tetszett, vagy csak egy jó kémvígjátékra vágysz, bátran tégy vele egy próbát. Talán nem mindig fog mosoly virítani az arcodon, ellenben mondanivalója is van English harmadik küldetésének, amin érdemes lehet elgondolkodni; valamint meglepő módon remek zeneszámok kerültek a filmbe. A cselekmény pörgős, a poénok emlékezetesek, ennél több szerintem nem is kell. Szóval bekapni egy adagot a zöld bogyókból és szólhat is a Darude – Sandstorm!