Kritika: Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit)

Fanatikusnak születve.

Tény, hogy nem én vagyok a világ legnagyobb Taika Waititi rajongója, mivel az, amit Thor karakterével csinált a Thor: Ragnarök című filmben, nekem egyáltalán nem tetszett. De maga a fim sem, mivel sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Hozzáteszem, hogy most nem a Thor-filmekről akarok beszélni, viszont ez a kis bevezető kellett, hogy érzékeltessem, hogyan ültem be a Jojo Nyuszira (elárulom: fenntartásokkal).

Na, de akkor konkrétan Waititi legújabb filmjéről: a cselekmény a második világháború idején játszódik. Jojo egy 10 éves náci fanatikus, aki alig várja, hogy bizonyítson mindenkinek, milyen jó katona is lenne belőle. Viszont a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szerette volna, és a Jugendkampf-ból, egy tragédia folytán kikerül. Jojo fanatizmusa ugyan tovább él, de otthon, a családi házban furcsaságra lesz figyelmes: szeretett édesanyja egy zsidó lányt rejteget.

Az új-zélandi rendező igen kényes témát boncolgatott legújabb művével, hiszen adva van a kérdés, hogy egy olyan szörnyű dologgal, mint a második világháború, szabad-e viccelni? Nos, a kérdésre nem olyan egyszerű a válasz. De ha azt nézzük, hogy a South Parktól kezdve a Family Guy-ig mindegyik a határokat feszegeti, és képesek mindenből és mindenkiből viccet csinálni, akkor azt az egyszerű választ kapjuk, hogy igen, szabad vele viccelni. De a Jojo Nyuszi tényleg csak egy vígjáték lenne? Nem! Sokkal több ez a film annál. És most hogy már láttam a végeredményt, elárulom: ez az egyik legnagyobb meglepetés a 2019-es filmes felhozatalból. Ugyanis nem csak szimpla szatíra, hanem dráma és felnövés-történet is.
És ez a mix bármikor félremehetett volna, ám Waititi most nagyon egyben tartotta a dramaturgiát. Persze ehhez a nagyszerű színészek is kellettek, de tény, hogy a rendező úr nagyon jól ráérzett a hangulatok közötti váltásokra. Sőt a cselekmény a vége felé már egyáltalán nem vicces, és az egész átmegy egy erős drámába, ami nekem külön tetszett. A Thor harmadik részéből pont a dráma hiányzott, minden el volt bagatellizálva, viszont a Jojo Nyuszi esetében a rendező hagyott időt a drámának, sőt van, mikor maguk a képek beszélnek. Igaz, ilyenből nem sok van a filmben, de jó volt látni, hogy van még rendező, aki ilyen módszerekhez nyúl vissza. A képi világ is remekül sikerült, sőt a táboros részben egy kis Wes Andreson ízt is lehetett érezni, de mint tudjuk, jótól lopni nem bűn.

A szereplők közül gyakorlatilag mindenki remekel a filmben. A címszereplőt játszó Roman Griffin Davis nagyon jól hozza a leleményes kisfiút, aki tartozni akar valahová, és azt is nagyon jól visszaadta a játéka, ahogyan egyre inkább kezd kiábrándulni a nácizmusból. Scarlett Johansson ebben a filmben is brillírozik. Nagyon meglepődnék, ha idén nem zsebelne be egy Oscar-díjat. Sam Rockwell pedig, bár csak mellékszereplő, így is odatette magát.

Összegezve: aki nyitott a szatírára és a drámára, annak bátran ajánlom a filmet. Bár második világháborús történetből már így is sok van, viszont a Jojo Nyuszi teljesen más szemlélettel közelítette meg az alapanyagot, és ettől valahogy frissnek és újnak érződött az egész. Én bátran ajánlom mindenkinek, hogy tegyen egy próbát Waititi legújabb alkotásával, és csak bízni tudok benne, hogy a jövőben is ilyen színvonalú alkotásokat köszönhetünk majd a rendezőnek.