Kritika: Babylon

Álmok az álomgyárban.

Damien Chazelle legújabb ambiciózus alkotása a '20-as évek álomgyárába kalauzol el minket. Chazelle korábbi alkotásaival (Kaliforniai álom, Whiplash) már bizonyított annyira, hogy a Babylon esetében teljesen szabad kezet kaphasson.

A Babylon az amerikai filmipar korai éveit mutatja be: őrületes bulik, pátoszos sztárvilág...
Most abba nem is mennék bele, hogy a film mennyire korhűen ábrázolja a filmgyártás ezen időszakaszát… mert szerintem sok esetben túlzásoknak lehetünk szemtanúi, de a lényeg, hogy egy jó félórás orgiával nyit a film, ahol bemutatásra kerülnek a főszereplők.
Brad Pitt alakítja Jack Conrad befutott hollywoodi sztárt. Conrad olyannyira kinőtte magát, hogy csak abban a filmben szerepel, amiben tényleg szeretne, és kizárólag azzal a rendezővel dolgozik, akiben lát is potenciált. Ő a nagybetűs sztár, akiért odavannak a nők, és éli az ezzel járó bohém életet.
Margot Robbie alakítja az alulról jövő Nellie LaRoyt. Nellie befutott sztár szeretne lenni, az egész világnak szeretné bebizonyítani, hogy nagy dolgokra hivatott. És végül ott van Diego Calva, mint a bevándorló Manny Torres, aki a film elején egy úgynevezett „problémamegoldó” foglalkozást űz. A film e karakteren keresztül mutatja be azt, hogy Hollywood hogy tudja először felkarolni, majd a süllyesztőbe dobni az embert.
És Conrad karaktere fogja meg jól a filmgyártás ezen időszakaszát: „nem szabad a fejlődés útjába állni”. Conrad befutott sztárként látja, hogy a némafilmek kora hamarosan lejár, és nyitott az újdonságra, azaz hangosfilmekben szerepelni. Csak azzal nem számol, hogy a hangosfilmek teljesen más skilleket követelnek meg, amikhez neki is idomulnia kell.

A film legviccesebb jelenete a stúdiók alkalmazkodása a hangosfilmekhez. Egy teljes jelenet forgatásának lehetünk szemtanúi, ahol mindenkinek csöndben kell maradnia, hogy a hang megfelelően rögzítve legyen. Nekem a film csúcspontja volt az a jelenet, ahol a hangmérnökön keresztül a teljes stábig, de még a film sztárja is küszködik a technológiai nyújtotta nehézségek miatt.
Természetesen az egész filmre úgy kell beülni, hogy túlzások áradata fogja fogadni a nézőt, és talán ezért is rossz, hogy Chazelle kontroll nélkül készíthette el a filmjét, mert ugyan érződik rajta a teljes odaadás, de sokszor a féktelen iram és a bődületes túlzások árnyat vetnek az alkotásra. Számomra a több mint háromórás játékidő hamar elrepült, de azért én is éreztem, hogy a cselekmény második felében a súlypontokat nem sikerült eltalálni, és az utolsó 10-20 perce már túl szájbarágósra sikeredett.
A film legszebb gondolatát a Jean Smart által alakított újságírótól kapjuk, aki elmondja, hogy mit is jelent hollywoodi legendának lenni, és mi is teszi őket halhatatlanná.

A Babylon egy óda akar lenni a filmgyártáshoz, és ahhoz, hogy miért lehet szeretni a filmeket. A saját műfaján belül nem mutat újat, hiszen azt az utóbbi pár évben már megtették olyan alkotások, mint a The Artist - A némafilmes, vagy éppen a Volt egyszer egy… Hollywood. A Babylonnal Chazelle a saját vízióján keresztül akart megemlékezni az álomgyár korai éveiről – az más kérdés, hogy ez mennyire sikerült közönség-kompatibilisre...