Kritika: Renfield

Egy nem mindennapi nárcisztikus kapcsolat története.

Nagyon sokáig ültem ezen az íráson, ugyanis a bennem lappangó érzések kettősek voltak. Végül osztottam-szoroztam, és… tulajdonképpen a Renfield nem lett egy rossz alkotás, viszont olyan jó sem, pedig a potenciál benne volt. Igazából középszerű műnél picit jobb lett, de maradandó élményt nem okozott.

Mentségére legyen szólva, hogy a jobbfajta vámpíros történetek közé sorolandó, viszont a történet magva, amely a Drakula és Renfield közötti toxikus kapcsolatot szerette volna bemutatni, a játékidő közepe felé háttérebe szorul, és egy maffialeszámolás kerül az előtérbe. A Renfield legnagyobb baja a fókuszt vesztett forgatókönyv, pedig nagyon szépen, alaposan építkezik a történet. Az egészet tulajdonképpen maga Renfield narrálja, sőt a film a klasszikus Drakula-filmeket is megidézi, amikor a visszatekintések 4:3 képarányú fekete-fehér filmként tárulnak elénk. Ezekből is látszik, hogy a készítők részéről volt alázat és vágy, hogy ez egy jó film legyen, viszont a végeredmény mégis félresiklott.

Már korán tudni lehetett, hogy Nicolas Cage fogja a filmben Drakula grófot alakítani, és bár sok mindent el lehet mondani Cage karrierjéről, ugyanis erősen változó minőségű filmekben tűnik fel, viszont mindegyikben reprezentálja a sajátos Cage-varázst. Mindazonáltal amit a Renfiledben nyújt, az valami elképesztő: érződik a játékán, hogy neki ez a szerep egy jutalomjáték, és teljes odaadással nyúlt Drakula karakteréhez. Ez ugyanúgy elmondható a címszereplőről is: Nicholas Hoult sorozatokban és filmekben is bizonyította már, hogy van benne tehetség, és ezt ezúttal is csak megerősíteni tudta.
A főszereplőktől tehát remek alakításokat láthatunk, viszont a mellékszereplők esetében már nem lehet pozitívumokról beszámolni. Nora Lum, más néven Awkwafina színészi alakítása itt is középszerű, de ez még nem is lenne baj, ha karaktere megmaradna a háttérben. Viszont a maffiaszálban az ő szerepe is fontos, és a cselekmény második felében egyre jobban előtérbe kerül a karaktere. Ben Schwartztól pedig ugyanazt a karaktert kapjuk, amit a Városfejlesztési osztályban (Parks and Recreation) hozott.

Az akciójelenetek véresek ugyan, sőt néhol már-már brutálisak és a jó ízlés határait súrolják, viszont hiába a sok liter vér, a legtöbb összecsapás súlytalanra sikeredett, ami köszönhető annak, hogy néha befigyel a rángatózó kamera effektus, vagy épp az operatőr lesz fókuszt vesztett.
A film humora is csak elvétve talál be. Sajnálatos, hogy a film humorvilága nem lett olyan kimagaslóan jó, mint amire számítottam. A legnagyobb baj, hogy egy komoly történetet akarnak elmesélni, amit fel-fel lehetett volna oldani humorral, főleg intellektuálissal, de a készítők inkább az alpári humort választották.

A Renfield sokkal több lehetett volna, mert egy komoly témát dob fel: hogyan tudok kitörni egy toxikus kapcsolatból. Ami valljuk be, sok embert érinthet nem csak a munkahelyén, hanem a privát vagy épp a szerelmi életében. Viszont ezt a komoly témát elmesélhette volna intelligens humorral nyakon öntve is, ám ehelyett egy középszerű maffialeszámolást kerekítettek a végére, ami valljuk be, nem lett egy maradandó emlék.