Kritika: Az első ember (First Man)

Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.

Damien Chazelle a Holdra küldi Ryan Goslingot, hogy eljárja a Moonwalkert és énekeljen. Na jó, nem. Chazelle ugyan idáig zenés témájú filmeket rendezett (Wihplash, Kaliforniai álom), most viszont más műfajban szerette volna kipróbálni magát. Mondanom sem kell, jó nagyot álmodott a rendező úr. Filmjének forgatókönyvéért az Oscar-díjas Josh Singer (Spotlight: Egy nyomozás részletei) felelt, valamint a szerződtetett színészek sem harmadrangúak. S ugyan egy jól ismert történetről van szó – az első holdra szállásról –, ezidáig ilyen nagy volumenű játékfilm még nem készült róla. Bár dokumentumfilmek, valamint tévéfilmek már többször körbejárták az eseményeket – és az azokat övező összeesküvés-elméleteket – a nagy vásznon mégse mutatkozott be teljes egészében.

Azt fontosnak tartom megemlíteni, hogy Chazelle-t sokkal jobban érdekelte az ember, maga Neil Armstrong története, mint a holdra szállás körülményei, így filmje életrajzi drámának tekinthető. A cselekmény inkább épít Armstrong karakterdrámájára, valamint a többi űrhajóssal folytatott kapcsolatára. Persze azért a néző arról is kap képet, hogy milyen gyorsított tempóban kellett összehozni a holdra szállást, és ez mennyi pénzt és emberáldozatot követelt, de nem ezek vannak előtérben. Az kifejezetten tetszett, hogy Neil Armstong karaktere nem heroikus ábrázolást kapott, hanem az esendősége, hibái is megfelelően ki vannak hangsúlyozva.

Technikai szempontból Az első ember nálam igen felemásan szerepelt. Kezdem a pozitívumokkal: tetszett, hogy a '60-as évek dokumentumfilmjeinek stílusát próbálták a készítők utánozni, sőt lényegében sikerült is nekik, mert a film nézése közben az ember tényleg úgy érezheti, hogy mintha korabeli felvételeket látna a vásznon. Ehhez rengeteget hozzáadnak a remek díszletek és jelmezek is. A CGI pedig igen kis dózisban van adagolva, és amit lehetett, ténylegesen megépítettek, ráadásul úgy, hogy a film 60 millió dollárból készült, ami a mai filmdömpinget nézve említésre méltó. Azokban a jelentekben pedig, amikor az asztronauták az űrhajó apró, szűk részeibe beszállnak és rájuk zárják a hajó fedelét, a klausztrofóbia előtörhet a nézőből.
Viszont a sok pozitívum ellenére akadtak olyan megoldások is, amik szerintem balul sültek el. Például igen sokszor van alkalmazva a premier plán, és ez azzal jár, hogy a színészek arcába van tolva a kamera. Ez egy idő után elég zavaró volt számomra, ráadásul úgy, hogy a moziterem utolsó sorában ültem.
A kilövéseknél, valamint a tesztrepüléseknél is, hogy jobban éreztethessék a nézővel, hogy milyen érzés lehet egy űrhajóban repülni, a kamera folyamatosan mozog. Olyannyira, hogy semmi nem látszik az adott felvételekből. Értem én, hogy a realisztikus hatás volt a cél, de ez szerintem már túl sok volt. Személy szerint a pofám leszakadna, ha Az első ember kapná a legjobb operatőri díjat a következő Oscar-díjátadón.

A zenéért Justin Hurwitz felelt, aki nem tett le rossz munkát az asztalra, de olyan felejthetetlen muzsikákat, mint amilyenekkel mondjuk Hans Zimmer szokott előrukkolni az ehhez hasonló moziknál, nem tudott produkálni.
Az sem elfelejtendő, hogy bár a holdra szállás egy ismert történet, és aki jól ismeri, annak sok újdonságot nem tartalmaz Az első ember, ennek ellenére azért tud izgalmas is lenni. Számomra nem nyújtott maradandót, ugyanis a film kivitelezésében lett volna potenciál, de ez igen felemásra sikeredett.
Azoknak ajánlom leginkább, akik odavannak az életrajzi drámákért. Ugyan kapunk az űrutazásból is egy csipetnyi adagot, de összességében nem olyan sokat. Sőt magát a holdra szállást is csak addig látjuk, míg Armstrongék a Holdra érkeznek és körülnéznek a felszínen. A Földre való visszajutás úgy tűnik, a vágóasztalon maradt.